nem tartom jó embernek. eleinte csak az volt a fura, hogy próbáltam kerülni a small-talkjait és minél kevesebb esélyt adni neki, hogy elkaphasson a lépcsőházban, mert ami kijön a száján az 90%-ban sopánkodás és panaszodás és teljesen haszontalan, nekem meg rengeteg energiámat felemészti az, hogy ilyen dolgokra érdemben vagy akár közhelyesen reagáljak.

aztán kitalálta, hogy őszerinte én hangosan hallgatom a zenét, annak rendje és módja szerint be is fújt a főbérlőmnél, de sikerült rövidre zárni az ügyet. azóta én odafigyelek rá, hogy véletlenül se zavarjam, bár este 10 előtt tkp azt csinálhatnék, amit csak akarok, nomeg annyira azért nem volt az hangos.

néhány hete fél 11-kor átment a másik szomszédjában lakó négy fiúhoz, és megkérte őket, hogy fejezzék be a beszélgetést, mert nagyon áthallatszik, és az albérlői nem tudnak aludni. nem éreztem jogosnak amúgy sem, de mindezt még azzal tetézte, hogy ezt az egyszerű dolgot 10 percig magyarázta. small talk.

a szomszédnéni egyedül él a lányával, erdélyből vándorolt be, és onnan kapja a nyugdíját, ezért kénytelen takarítással kiegészíteni. minden reggel fél 6kor kel. a lánya 39 éves, vesebeteg és “miután 12 évet lehúzott a klinikán, most jó ideje nem dolgozik, mert elég volt”. gyakorlatilag össze vannak zárva, és teljesen el vannak keseredve, főleg a kedves mama. előszeretettel hangoztatja, hogy ezzel meg azzal nincs beszélőviszonyban a lépcsőházban. imádja fárasztani a szintén erdélyi lakótársaimat, esetenként akár 20-30 percig is (mondjuk mutatnak némi hasonlóságot, az tény).

a szomszédnéni nem áll szóba velem, mióta rácsuktam az ablakot, mikor egyszer lehalkítatta velem a zenét, de fogalma sincs, hogy én ennek mennyire örülök. tisztában vagyok vele, hogy ahol lehet, borsot fog törni az orrom alá, de ez nem különösebben érdekel, mert még ez is jobb, mintha rabolná az időmet, én meg ezt udvariasan hagynám.

a szomszédnéni ma egész nap ordibál a lányával, mert őszerinte kosz van, és így nem lehet élni, és orvost kell hívni (mert koszos a fürdőszoba?), és nem érdekli a halál. közben csapkodja az ajtót, meg néha az asztalt, és zeng az egész ház.

de csütörtökön volt egy tréning, amiben különféle szituációkat kellett eljátszani, és nemhogy élveztem, hanem egyenesen brillíroztam. teljesen mindegy volt, melyik szerepbe raktak, egyszerűen annyira átjött az egész, hogy direkt továbbjátszottam kicsit az elvárt szintnél, amiből kurva érdekes dolgok jöttek ki,  és ha kicsit több időnk va, akkor konkrétan legszívesebben színházba fordítottam volna a dolgot például az 5s szerint tárolt szabványos 20×20-as pamut törlőkendővel, vagy tök mindegy mivel. teljesen spontán.

az volt a trükk, hogy át kellett helyezkedni egy kicsit a tér-idő kontinuumban egy másik helyzetbe, és miután elhitettem magammal, hogy én kinn állok a gépnél, és egy gépkezelővel beszélgetek, nem pedig egy tárgyalóban állok, és egy csoportvezetővel teszem ugyanezt, egyszerűen tök őszintén ment az egész, és nem is tudott úgy reagálni, hogy az engem meglepjen. még csak meg sem kellett erőltetnem magam, aztán elismerő pillantások közepette gratulált a tréner, hogy csilla, ezt kell csinálni.

de nem ez volt a lényeg, hanem hogy nettó kettő perc alatt meg tudtam csinálni ezt az áthelyezkedést, amit senki más nem.

ritkán van ilyen, mert nagyon lámpalázas vagyok, és többnyire egy értelmes mondatot is nehezemre esik elmondani idegenek előtt, de most valahogy annyira megbíztam a jelenlévő kb 8 fős csoportban, hogy kifordult megint az exhibicionizmusom, és kurvára örültem neki.  utoljára 13-14 éves koromban volt ilyen.