2016
2016. December 22. @ 8:17 pm

én szinte sajnálom már szegény 2016-ot, hogy mindenki utálja, meg túl akar már rajta lenni. én most, hogy végre letelt az utolsó munkanap, már annyira nem vágyom a végére, bár azért nem marasztalom.

idén sem házasodtam meg, de legalább voltam szerelmes (kétszer), amiről 2015 végén például azt gondoltam, hogy ha nem is soha többé, de jó ideig nem leszek. bántottak is páran, de jó lecke volt legalább, hogy most, 2016 végén ne kövessem el újra ugyanazokat a hibákat. különben is túl van értékelve ez a családalapítás dolog szerintem, mert mi van, ha nem mindenki életének az a célja, hogy szaporodjon. mondjuk ha nem ez, akkor az én életem elég céltalan lehet, mert így 31 után már illett volna kiderülnie, mégis mire vagyok hivatott.

az év téllel kezdődött idén is, amikor is annyira depressziós voltam, hogy fizikai tüneteket produkáltam. aztán ez egy idő után elmúlt, de visszagondolva fogalmam sincs mitől, ugyanis a gyökérokot sajnos egészen október végéig nem sikerült megszüntetni. erre a breakdownra egyébként ha nem is majdnem ráment a pozícióm, mert az azért túlzás, de volt néhány érdekes beszélgetésem miatta a főnökömmel.

ha az évet hasonlítani kellene valamihez, akkor egész biztosan a szeretÅ‘mhöz hasonlítanám, aki szinte az egész évet végigkísérte. pontosan egy nappal azelÅ‘tt bénult le félig a kezem, hogy vele találkoztam. kurvára semmi kedvem nem volt randizni, mivel épp egy korábbi affért próbáltam kiverni a fejembÅ‘l – kevés sikerrel. de mivel már egy hónapja várattam a szerencsétlent, így végül nem mondtam le. a rá következÅ‘ nap ennek nagyon örültem, de így visszagondolva annyira nem hülyeség ez a megérzés nevű dolog. nagyon jól indult egyébként minden, csak sajnos úgy tűnik, hogy túl hamar kiderült, mennyire jól játszik petruccit a gitáromon a szobámban, és hát ennek megfelelÅ‘en is kezelt ezek után – kurvára leszarta az érzéseimet, viszont elÅ‘szeretettel bukkant fel a legváratlanabb helyzetekben és idÅ‘pontokban. körülbelül 3 hónap után már tényleg eléggé megviselt a dolog, és próbáltam kilépni többször, de végül mindig maradt. még azután is, hogy rettentÅ‘ csúnya módon elküldött a halál faszára ramadankor, mikor megpróbáltam rábeszélni, hogy szexeljünk, mielÅ‘tt hazalátogat marokkóba. aztán annyira nem alakult rosszul a dolog végül, mert baja lett, és valahogy megbízott bennem annyira, hogy beszéljen róla és segítséget kérjen. milyen érdekes, hogy neki meg a fél arca bénult le félig egy szép augusztusi napon. milyen érdekes, hogy pont azon a szombaton, amit egyéb okokból, de annyira vártam. akkor döntötte el, hogy felmond a picsába, és hazamegy, ami akkor elég rossz ötletnek tűnt a számomra, de most már teljesen világos, hogy nem volt az. lett egy kutyánk, vagyis hogy neki lett egy kutyája, vagyishát némiképp hatottam rá, és tulajdonképpen egy vizslája lett, akit aztán magával vitt marokkóba. nem egyszerű gyerekállatot marokkóba szállítani, én mondom. mindenesetre akárhogy is bántott, meg leszart, nincs harag a szívemben iránta, mert igazából nem vert át egyszer sem. talán az elején egy kicsit, mert úgy csinált, mintha szeretne, én meg elhittem, de aztán szépen minden a helyére került.

emlékszem, valamikor nyáron munkába menet valahogy bekattant a fejembe ez a “most már minden rendben lesz” érzés. ez kicsit azután lehetett, hogy elmúltak a remegések meg az ízületi fájdalmak, köszönhetÅ‘en annak, hogy elkezdtem például futni. de ez az érzés ez egy konkrét napon keletkezett a céges buszon, bámultam ki az ablakon, sütött a nap, és egyszercsak ezt éreztem. hogy most már nem történhet semmi rossz. annyira nem tudtam mire vélni, csak így elfogadtam, hogy akkor ez lesz, és move forward.

egyébként annak ellenére, hogy érzelmileg atomjaimra voltam hullva, racionális szempontból annyira nem teljesítettem rosszul ebben az évben. kaptam fizuemelést kétszer, és bónuszt is. ebbÅ‘l vettem egy új telefont, meg lakáskasszát nyitottam, hogy legyen még egy dolog, amit utalgathatok állandóan. rengeteg ruhát is vettem, és 3 lámpát. ebbÅ‘l 2 fehéret és mindegyiket használtan. vettem egy vasalódeszkát fÅ‘leg azért, mert harmonizál a szoba színével. meg mert akarok venni ingeket, sokat, és azokat meg vasalni kell. nem olyan nagyon régen pedig kiszámoltam, hogy 3, de legkésÅ‘bb 4 év múlva visszafizetem a diákhitelt, ami mondjuk nem egy nagy dolog, de legalább már látszik a fény az alagút végén. természetesen az éves rendes költözés sem maradhatott el – júliusban, ezt mondjuk egész szívesen kihagytam volna. ki gondolta volna, egyébként, hogy decemberre egy kivétellel mindenki kiköltözik a földszintrÅ‘l. háromszor voltam svédországban, és mindháromszor úgy döntöttem, hogy két éven belül odaköltözöm, de ez az elhatározás egy kicsit megkopott azóta.

amikor omar lelélepett október végén, az nagyon rossz volt. október 26-án ment el, ami egy szerdai nap volt, és annyira oda voltam, hogy online követtem a párizs-casablanca járatot, hogy éppen milyen magasan van és hol jár. aztán még egy képet küldött a kutyáról pár nappal később, amikor épp annyira kiütöttem magam, hogy már megint szerelmet vallottam, és onnantól kezdve nem keresett. körülbelül azon a napon határoztam el, hogy ez így sehova nem vezet, és akkor nem ittam egy hónapig. az egy érdekes tapasztalat volt. őszintén szólva elmondható, hogy nekem minden sokkal jobb, ha nem iszom, mert olyankor megvalósul a rendszer, ami annyira hiányzik az életemből. szóval ez a projekt annyira jól sikerült, hogy januártól folyt köv egész addig, míg olyan hasam nem lesz, hogy hagymát lehet rajta szeletelni, aztán akkor majd meglátjuk hogyan tovább. csak a kontraszt kedvéért: mióta újra iszom, megint szarul alszom, kétszer megrándult a térdem, megfáztam és szétharaptam a számat, de úgy elég durván. nem tartom a diétát és nem sportolok, hanem csak így létezem. novemberben ez egész másképp nézett ki, és mindenki jobban kedveli azt a személyt, aki akkor voltam. köszi, omar.

nem tudom hogy van veletek, én eléggé utálom a telet, de valahogy a meghatározó kapcsolataim majdnem mind télen kezdődtek. így lett, hogy szépen átcsusszantunk a novemberből a decemberbe, amikor bejelentkezett talira egy srác, aki gondolom, mondanom sem kell, hogy nem magyar, mert én a magyarokkal azt hiszem, egy életre végeztem. már elég régóta beszélgettünk egyébként és viszonylag gyakran, de mivel én ugye egész évben omarral voltam elfoglalva, különösebben nem érdekelt. viszont én őt eléggé. persze mindig válaszoltam neki, mikor írt, meg izgi is volt, mert kérdezte, hogy ez meg az hogy van magyarul és hogy működik nálunk. az mindenesetre feltűnt, hogy nem olyan mint a többi srácok hasonló platformokon, hogy alulöltözött képekért könyörög és csak a szexről bír beszélni. gondolom, mondanom sem kell, hogy semmi kedvem nem volt találkozni vele, mert a sebeimet nyalogattam meg a démonaimmal küzdöttem és naponta 3x nézegettem omar facebook profilját, hogy hátha valami változás történt. amúgy nem történt.

végül találkoztam vele, mert ezer éve megbeszéltük, és ha nem is csak miattam, de basszus mégiscsak átrepülte az óceánt, hogy itt lehessen 10 napot. és abból egyet nekem szánt. ez több, mint kedves. szóval elmentünk pizzázni, és persze tök zavarban voltam, és kurvára nem voltam hozzászokva az angoljához, ezért folyton hülye fejjel mondogattam, hogy sorry, i dont get it. de aztán egyszercsak elkezdett jó lenni, meg olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást, és mindent elosztottunk, és ketten ettük és ketten ittuk, és mondtam és mondta. és imádtam, hogy sokat beszél, mert én nem beszélek sokat.  és éreztem, hogy közeledik. aztán miután körbevezettem a kedvenc helyeimen, szépen elbúcsúztam tőle, és mondtam neki, hogy haza kell jönnöm. akkor mondjuk még nem dömtöttem el teljesen biztosan, hogy mit akarok. mert az a felismerés kb 2 nappal később hasított belém, hogy bazmeg nehogy már futni hagyd. és akkor újra találkoztunk, és akkor már minden sínen volt, és egyikünknek sem kellett magyarázkodni, mert egyszerűen csak ott állt a starbucksban vasárnap reggel (ahova egyébként, ha ő nincs, a büdös életbe nem tenném be a lábam) két palacsintával, egy pogácsával meg egy kávéval a kezében, és éreztem, hogy most meg kell ölelnem, és szerencsére ő is ezt érezte, és a nyakába csókoltam, és rohadtul áramlott a csi. meg még egy párszor aznap. és az decemberi vasárnap, az volt az év legjobb napja.

ha omar nem lép le, akkor ez mind nem történik meg. szóval így eléggé plusszosra kihozta a csávó, sokat tanultam belőle, mit ne csináljak az életben többet. szóval, ha két szóban kellene összefoglalni az évet, azt valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy köszi, omar!

 

 

by dzsilla | ide: life | nokomment »