Hát mégis emberek
2005. June 29. @ 1:46 pm

Még a munka kapcsán annyit említenék, hogy rendkívül kellemesen csalódtam az emberekben, mind a vásárlókban, mind a pénztárosokban és a főnökökben is. Komolyan mondom annak ellenére, hogy felkészítettek a legrosszabbakra, szinte senki sem bunkózott, mindenki nagyon segítőkésznek és kedvesnek bizonyult.
Lefordítottam az Octavariumot, Szacsi jóvoltából már olvasható is a szokott helyen, ha valakit érdekel, ezután BE lesz, ígérem.
Nameg tegnap. Bejöttem meló után netezni, és Lizzy bejelentkezett msn-be, és hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem, hogy nincs-e kedve sétálni egyet és volt. Elmentünk a Margit szigetre jól, aztán betúrtunk egy sört. Köszi Lizzy, tökjót dumáltunk. Na ez már HS tesóság! 😉
Holnap meet you, sisters and brothers!

by dzsilla | ide: life | 3 komment »
Dógozás van
2005. June 28. @ 6:21 pm

Ma voltam elöször igazából keményen dolgozni, és elvileg 4 óra lett volna, de azért túlóráztam már rögtön elsö nap, mert megkértek, de végülis ezért vagyok Pesten.
Mellesleg kedd van és már most alig van pénzem, de legalább kajára a zsömlén kívül már nem nagyon kell költeni. Különben is fiogyókúrázom. Hétvégén végre lesz tali Egomban Barátosnömmel, már ezer éve nem láttam, ki se látszom a munkából hehe.
Mellesleg elkészült az Octavarium teljes fordítása, ami hamarosan olvasható lesz a Hungarian Skies- on. Dejó. Kurva Mike Portnoy. Megizzasztott, mint állat. Nem mellesleg.

by dzsilla | ide: life | nokomment »
Ayreon – The Human Equation kritika
2005. June 27. @ 12:24 pm

Ayreon- The Human Equation (lemez “kritika”)

Na most írjon valaki kritikát a The Human Equation-ról. Megpróbálom, bár sok negatívat nem tudok írni róla, ezért nem is lesz soha publikus, csak itt a blogon olvasható. Nos kezdjük talán ott, hogy anno a promo verziót kaptam meg úgy, hogy nem is kértem, nem is számítottam rá. Azelőtt csak a Flight of the Migrator és a Star one Live on Earth volt a birtokomban, ezek közül a Star One fogott meg inkább. Nem mondanám, hogy különleges érdeklődéssel fogadtam, de meghallgattam kétszer, és tetszett. Jobban, mint a Migrator. Aztán néhány havernak ment a drót, hogy hallgassák ők is, mindenki csak annyit mondott, hogy „lájtos”, mármint nem zeneileg, hanem hangzásilag, azaz lassabb, mint az eddigi albumok többsége. Azóta természetesen bővült a repertoárom Ayreonból, nem kicsit, de ki merem jelenteni, hogy az egyik legjobb albumról próbálunk beszélni a The Human Equation kapcsán. Nemcsak a csapat ( a felhozatal), de a koncepció, a témaválasztás, minden nagyon ott van a mai progresszív és nem annyira progresszív zenei színtéren. Csak hogy néhány nevet említsek, Mikael Akerfeldt az Opethből, James Labrie a Dream Theaterből, Irene Jansen és Joost van den Broek az After Foreverből, és ugye az ötletgazda, Mr. Lucassen. Rajtuk kívül még jópár énekes és rengeteg más zenész szerepel ezen a nem kicsit hosszú albumon, munkásságukat a végtelenségig lehetne sorolni. Próbálok visszaemlékezni az első benyomásaimra. Talán mindenkinek az tűnik fel, ha végig (!) hallgatja az albumot, hogy rengeteg a hangszer, rengeteg a refrén, és a hangszín. Ha nem megyünk ennél tovább, talán már ez is óriási élményt nyújt. Tényleg a legjobb énekeseket és énekesnőket sorakoztatja fel Mr. Lucassen, és ebből a szempontból meg merem kockáztatni, hogy hibátlanra sikerült az album és főleg: a szereposztás. Ugyanis koncept albumról beszélünk.

Igazából akkor kezdtem el megszeretni igazán ezt az albumot, amikor elkezdtem lefordítani a szövegeket. Az a legjobb az egészben, hogy ezek nem egyszerű dalszövegek, hanem dialógusok. A szereplőpárosítás sem egyszerű, ahogy a hangok és a szerepek (a mondanivaló) egymáshoz passzol, de ezen felül még nagyon elmés és nagyon kidolgozott szöveggel is kell, hogy szembesüljünk. Nem egyszerű rock album ez, hanem egyfajta pszichológiai tanulmány, amit én személyesen utoljára a Dream Theater Six Degrees Of Inner Turbulence című albumának második cd-jén tapasztaltam. Mondhatni, körülbelül szövegileg annyira korrekt az album. Hadd nevezzem meg személyes kedvenc karaktemet, ő Rage (Harag), személyesen Devin Townsend, aki ugyan hörög, amit sosem szerettem igazán, de annyi őszinteséget és érzést még talán sosem hallottam musicalben sem, mint amit ő produkál ezen az albumon. Meglepő volt azonban számomra, hogy az egyik legfőbb szerepet James Labrie kapta (Me/Én), akinek szerintem hangbeli kapacitásai a többiekkel szemben nem éppen emberfelettiek, viszont ezen az albumon rendkívül mélyek és végig valami furcsa melegség árad belőlük. Mr. Labrie ezzel a stúdióalbummal ismét letett valamit az asztalra, ami számomra elég ahhoz, hogy ne beszéljek annyit az élő teljesítményéről ( a legtöbb esetben).

Visszatérve a történetre, merthogy talán ehhez van a legtöbb közöm: a történet lényege végtelenül egyszerű: egy férfi autóbalesetet szenved, kómába esik, felesége (Marcela Bovio) és legjobb barátja (Arjen Lucassen) virrasztanak fölötte, és várják, hogy magához térjen. Ám a baleset furcsa körülményei kétségbeejtőek: igazából nem volt ok a balesetre, az út tiszta volt, szikrázó napsütés, minden körülmény a baleset ellen szólt. Ez az a pont, ahol nagyon elmésen áttér a történet a pszichológiára és valami egész másról kezd szólni a történet. Ez pedig az ember vívódása saját magával, amin tulajdonképpen mindenki végigmegy élete (de legalább is válságos időszakai) során, ezt Mr. Lucassen egy kómás állapottal élezi ki és helyezi egy egészen más síkra. Az egész úgy fest, mint egy hallucináció: hősünkhöz érzései beszélnek, akiket megérinthet, hallja a hangjukat és befolyásolják őt. Vannak köztük rosszak és jók, lehangolók és bíztatók, ahogy ébren a lelkiismeret beszél az emberhez, de hősünk lényegében magával vívódik húsz napon át. Ugyanis az album a kómás állapot húsz napját dolgozza fel, melynek mind külön címe van ( a tradíció), és azt kell mondanom, a címválasztás is többnyire találó. Tulajdonképpen egy nagy operának is tekinthető a mű, melyben a fájdalom ugyanúgy megszólal, mint a szerelem. A történet visszanyúl egészen a gyermekkorig, a szülőkig, majd a barátokig és a jelenlegi (talán látszólagos) magányig. A szerelembe esést ennyire őszintén és minden szempontot megvilágítva még sosem láttam egyetlen írásban sem, bár ez lehet, hogy az én hibám. A szöveg mindennek ellenére egyszerű és könnyen értelmezhető, bár rendkívül összetett a szereplők sokasága miatt. Végig vélemények ütköznek, gyakran kiúttalannak látszik az egész, mint egy óriási vita egy rockoperába öntve?? egyszerűen zseniális, nincs rá jobb szó.

Mielőtt azonban elszaladna velem a ló, és túl sokat beszélnék a szövegről, térjünk át a hangszerelésre. Említettem már, hogy rengeteg hangszer szerepel a lemezen, zeneileg az album legalább annyira összetett, mint érzelmileg. A fúvósoktól kezdve a legkeményebb gitárig minden megtalálható az albumon a köcsögdudán kívül. Rendkívül kreatívan használják a szintetizátort, a dallamos zongorás hangzástól kezdve a virgázós eszméletlen és váratlan megmozdulásokig, néha az ember az űrben érzi magát a szinti hangoktól. Egyszerűen semelyik hangszerben és hangzásban nem találok kifogást: ott kemény és ott lágy minden, ahol kell, a ritmusbontásról nem is beszélve?? no comment. Inkább áttérnék az énekszólamokra, mert ahhoz ugye minden hozzá nem értőnek van valami köze: ez is legalább annyira sokszínű, mint a hangszerek sokasága. A lányok (összesen hárman vannak) hangja viszonylag összefolyik, bár mindegyikőjük überteljesít az albumon. Hadd emeljem ki itt Marcela Bovio-t (Wife/ Feleség), aki valamiért ezen az albumon maximális szimpátiámat nyerte el. (Nem mintha a többiek gyengébbek lennének). Igazából a sokszínűség a fiúknál talá ható, ahol is két nagyon hasonló hang (Arjen Lucassen és James LaBrie) mellett a már említett Devin Townsend (Devin Townsend Band, Strapping Young Lad) képviseli a keménységet, Eric Clayton (Reason/Ok) egyfajta mély és eszméletlenül kellemes tónust, Mike Baker (Father/ Apa) a poént ?? nagyon tud játszani a szerepével és a hangjával az ürge. Mikael Akerfeldt-et (Fear/Félelem) azt hiszem, nem kell bemutatnom senkinek: az a csávó bármit elénekel a durvától a legmelodikusabbig. És így tovább??

Egy szónak is száz a vége, ha jót akarsz magadnak és a szemedet próbálod nyitogatni, emelett egy rendkívül sokszínű albumra vágysz, ami szerintem mindenki számára hallgatható és kellemes, érdemes meghallgatni. Nagy jövőt jósolok a nem kis múltra visszatekintő és mindig mindenféle szempontból megújuló Ayreon-nak. Keep rocking!!!

A Legjobb barát: Arjen Lucassen

Én: James Labrie

Feleség: Marcela Bovio

Ok: Eric Clayton

Büszkeség: Magnus Ekwall

Gyötrődés: Devon Graves

Félelem: Mikael Akerfeldt

Szerelem: Heather Findlay

Szenvedély: Irene Jansen

Harag: Devin Townsend

Apa: Mike Baker

Emmeg a legrégibb, de jó.

by dzsilla | ide: zenék | 5 komment »
Octavarium kritikám
2005. June 27. @ 12:22 pm

Jóvan basszus ha erre kerestek:

Nesztek Octavarium kritika: teljesen magánvélemény:

Root of all Evil: Metallicás még mindig. Direkt más a hangzása, mint az egész albumnak egyébként, akkor fogod megérteni ha az Octavariumot meghallgatod háromszor és aztán a Root-ot, plussz valszeg a This Dying Soul folytatása (ami a Glass Prison folytatása), mivel idéznek benne ebből a számból. Majd meghallod.

The Answer Lies Within: Kicsikét rohadtul elbaszták, folyósabbá teszoi az albumot, de nem illik a képbe mégse, még a FII-n található állítólagos elbaszásoknál is lájtosabb szám. Egyszerűen nemtom hova tenni. Mellesleg ez volt az első amit spontán elkezdtem énekelnmi magamban.

These Walls: Az Octavarium után a legjobb szám az albumon. Majdnem tipikus dédtés. Fogós, ugyanakkor progresszív, nincs mit mondanom róla, ha rosszat nemtok, jót nem fogok. El van találva, a macska meg fel van mászva a fára. Hallgatni kell, megéri.

I Walk Beside You: Tipikusan U2, bár nekem először a prodigy jutott eszembe róla. Persze nem a hangzása miatt, bár ezt eddig soha nem hallottam vissza senkitől, ezért biztos hülyeség (szerintem nem). Magyarul valamilyen szinten lopás, de kell az újítás, tudjuk be ennek. Mellesleg ez volt a második, amit elkezdtem énekelni magamban, aztán mindenki megrökönyödésésre hangosan is. Azért időben moderáltam magam.

Panick Attack: Volt, ami ebből is megfogott dallamilag. Az albumon az első 4-ben van, jónak nevezhető, de annyira nem hogy örökkévaló legyen. A Glass Prisonnal és társaival tudnám összehasonlítani, amik engem sosem tudtak igazán megfogni, bár a többiek az egekig magasztalják őket. Vannak benne fogós dolgok, de a These Walls százszor odavágja, a ToT-os SoC-Ról vagy akár ITNOG-ról nem is beszélve… Sőt a This Dying Soul main riffje is jobb, nincs mese…

Never Enough: ??jabb érdekes. Nekem az egyik legjobban bejövős. (Eléső négy), de: én nem ismerem a Muse-t, holott mindenki azt mondja, hogy ennek a másolata. Mivel én nem adok mások véleményére, mert vannak saját gondolataim és már 15 évesen önálló egyéniség voltam, azt mondom: ez egy jó szám, és tetszeni fog. Én szeretem.

Sacrified Sons: A mondanivalóját a ToT-os ITNoG-gal tudnám összehasonlítani, bájdövéj tetszik. ? épphogy lemaradt az elsőkről sajnálatos módon. Az eleje nagyon tetszik mind dallamilag., mind szövegileg. Ezt követi egy durvulós szakasz, amit rábízok mindenkinek a saját felelősségére. Nem akkora elbaszás., mint a Missunderstood harmadik harmada, de… Mellesleg télleg tetszik ez a szám.

Octavarium: ?gy lesznek utolsókból elsők. Majdnem A Chage of Seasons, azért nem, mert azt nem fogják sajnos überelni soha (bízzunk benne, hogy mégis.) Hosszában kábé annyi, a felvezetés meglehetősen hosszú és meglehetősen fogós, a témaválasztás találó és előremutató, nincs komolyabb probléma. Van olyan (spanyol gitár rész pölö) ami lehetne hosszabb, de gyökerekig benne van a dété és az újdonság is, ez a námbör van ezen az albumon szeintem… ha másér nem is ( these walls a másik bájdövéj) ezért a számért érdemes volt kiadni ezt az albumot, akárki akármit mond… Kérdés marad, hogy az A Change of Seasons-ból mért nem lehetett hasonló hosszúságú albumot kiadni 95-ben… nos… szerintem az a szám egyedül felért azzal az albummal- A ToT-hoz képest eszem ágában nincs lehúzni az Octavarium – ot, de vannak kedvenc zenekarunknak egyéb kellemesebb megmozdulásai, amiket most nem említenék meg, mert úgyis mindenki tudja.

??sszességében: Az Octavarium mindenképpen egy felkészültebb, érettebb, összetettebb album, mint elődje, azonban nem az, amit sokan vártak a zenekartól. Volt már jobb is, rosszabb is. Ki kell emelnem a kedves gárdából azonban James LaBrie-t, aki önmagán felül teljesített jóval ezen az albumon, és ez remélem csak folytatása annak az útnak, amit bő egy éve jár (lásd: Ayreon kritika), Rajta kívül még John Myung az, aki hangszeresen kiemelhető, főleg az Octavariumban nyújtott teljesítménye miatt. Rudess tűnhet kevésnek első hallásra, aztán rájössz, hogy nem az, számomra ő a harmadik ezen az albumon. Akik keveset nyújtottak a képességeikhez mérten, azok Portnoy és Petrucci. Portnoynál foghatjuk ínhüvelygyulladásra, akármire, lehet, hogy a produceri munka és egyéb megmozdulások vesznek ki belőlük sokat, de: az ő szempontjukból ha keservesen is, el kell ismernem, hogy a ToT sokkal, de sokkal dinamikusabb, és kreatívabb volt, sajnálom. Nem sikerült tehát felülmúlni a sokak általk kultivált Scenes from a Memory albumot 99-ből, és a régi klasszikusokat sem (IAW, AWAKE), nem írtak jobbat, mint az A Change of Seasons (nem meglepő módon), És nem sikerült túllénpni még az általéam nem-éppen-körberajongott SDOIT-en sem. Viszont ez az album nem folytatása a Metalliuca-majmolásnak, nincsenek unalmas, dalba nem illő szólók, LaBrie jobb, mint valaha, és nagyjából jól megszerkesztett, ügyes koncepciós trükökkel ellátott kis album amit minden dété fannak kötelező meghallgatni (élőben 14-én a Pecsában meg főleg).

Az én véleményemet hallhattátok.

Meg ez is régi de milyen…

by dzsilla | ide: zenék | 1 komment »
Dream Theater Budapest 2005
2005. June 27. @ 12:22 pm

Na nézzük a review-st, ha már mindenki ennyire szeretné.

Ugye nem titok, hogy mennyire készültem már erre a napra, csakúgy,, mint a Hungarian Skies fansite összes tagja, össze is jött jól a buli, már délre kivonultunk a Nyugati térre, meleg is volt, jókedv is volt, lassan mindenki megérkezett, mi a csajokkal átugrottunk a plázába átöltözni, hát még ott is csatlakoztak hozzánk, hogy vajon hol lehet ilyen háes pólót kapni… na vajon hol? Nem számoltam össze, de mire beértünk a dedikálásra (egy légtérbe kerülés a drímtiötörökkel), nagyjából 20-25 háeses jelen volt. Volt néhány konfliktus, nagyjából egy említésre méltó, de nem csoporton belül és erre most nem is térnék ki.

Nos a dedikálás. Jó volt, szép volt, annyira gyorsan történt, hogy még fényképezni is elfelejtettem, pedig jó lett volna Mr. Petrucciról egy közeli. Nem jött össze, viszont egy rövid discussionra futotta vele, ami is így hangzott, mikor odaadtam neki a rajzomat (seggtörlésre csak jó lesz), meg ennyit megért:

-Hi, this is yours

-Is it mine?

-Yeah

na ennyire futotta az óriási angoltudásommal:) hagyjuk. szal az egész nagyjából futószalagon történt, minekutána rövid szétszéledés, majd néhányan együtt troliztunk ki a pecsához úgy délután 4 körül, hogy időben beállhassunk a sorba. (sörbe), mert ugyebár szándékaim ellenére, addigra már fogyott némi Jack Daniels, meg egy csomó sör is ugyebár.

Lényeg, hogy néhány órányi izzadás meg sorbanállás után végre bekerültünk az első sor középre, ahol álltunk még egy órát, így szerencsére együttesen felülmúltuk legalább James LaBrie tisztán látható fáradtságát is. Jéé megérkeztek a fotósok, rólunk is készült néhány kép, amiken én szerencsére szinte nem is látszom, úgyhogy nó link. 😀 Este 8 körül kezdődött a koncert, óriási ováció, tömegnyomor, óriási tombololás, Szacsi előttem, semmit se látok, fókuszálni próbálok miszter Petruccira. Root of all Evil, az új album indító dala, kezdésnek szinte tökéletes. Ugyan még világos volt, de ki nem szarja le? Szeressük ezt a bandát. Néhány percnyi tömör gyönyör után visszanyúlunk a régmúltba: A Fortune in Lies, ismételt ováció, James Labrie jobban énekli itt, mint Dominici a lemezen, ez hótzihher. Egyébként James teljesítményével nem csak én nem voltam megelégedve, de már a dedikáláson sem volt teljesen egyben, minden bizonnyal kimerítette a 13.-i linzi koncert, ez egyébként a koncert időtartamán is érzékelhető volt. Amúgy így közbeszúrva hiányoltam néhány dalt, az amúgy igen erős setlistből, ami simán belefért volna, ha a kedves zenekar betartja az előre beígért időtartamot. Ne elégedetlenkedjünk. Ezek után hatalmas meglepetés: a gitárszólójáról híres kilencvenkettes Under A Galss Moon. Mondom nem, ez nem lehet. Ezt megálmodtam. Egyébként így is volt. Megálmodtam, hogy ez lesz, Octavarium meg ACOS nem lesz. ?gy lett. Petrucci tökéletes, Portnoy szokásos ökör (jóértelemben), Rudess vigyorog, Myung élvez, Labrie nó komment. Ezek után az újak közül a “Muse” kedvenc: Never Enough. Hótzihher hogy két nap után összefolyik az egész, de a látvány, a zenekar közelsége, Portnoy ökörködése…. lenyűgöző. Petrucci grimaszol, mint állat, egyébként ezt a tendenciát gyakorolta a koncerten, mivelhogy a setlist maga sem éppen lágyabb dallamokból lett összeválogatva (kösz Portnoy). Ezekután Petrucci szöveg-remekműve, a melankolikus versékkel megtűzdelt Endless Sacrifice, hibátlan kivitelezésben, most érzem mennyire fog hiányozni a DT koncert és a banda kituggyameddig. És elérkezünk az egyik fényponthoz, az egyetlen szólóhoz, hogy hogyha már zúzunk és Rudi végig uncsizik, legyen neki is egy kis szórakozás: Rudess égi szóló, mindenki élvez, Rudi vigyorog, halál ez a faszi. Mindenki hót kuss, majd óriási taps, Eszti siikít (nem először). Érzelmeskedünk, és itt jön el James fénypontja: Through My Words, majnem sírunk és mereven magunk elé meredünk, meg ugye Labrie-ra, kár hogy ilyen rövid ez a szám, de máris itt a kárpótlás: Fatal Tragedy, a Svenes egyik legjobb darabja, kétségtelenül, ugyanúgy igaz ez a koncertre is. Mégis jobb ez a setlist, mint a linz-i? A lazulás után óriási zúzás, eddigre már Szacsi rég kidőlt előlem, így az első sorba fúrom magam, tökéletes perspektíva: Petrucci egy isten, ez kétségtlen, a többiekről nem is beszélve… Szal Panic Attack. Meg voltam győződve, hogy ennek a szövegét Portnoy írta, de nem. Mr. Petrucci volt az elkövető, szokatlan tőle az effajta durvulás, de mindenképpen pozitív, na ilyet is láttunk/hallottunk. Grimaszok töme és kelege, hatalmas ez a zenekar. Végül az első blokk záró dala: Pull me Under. Régi, de jó (jobb, mint a Glass Moon), meg az is jó, hogy már lehet rutinbóll játszani, ez ugyebár látszik is. Igaz srácok?

“We’ll come back soon, just give us fifteen minutes intermission”. James szépen kérte, menjetek hát. A szünetben egy lány énekel DT dalokat playbackről, a színpad üres. Furcsa, de jó. Ott éppen nem örültem neki annyira. Ki a faszt érdekelt? De hogy is lehet 1 óra után szünetet tartani, ez felettébb gyanús… Node no para. Just look in the future. A szünetben még jobban nyom a tömeg, mint addig, már alig állok a lábamon, de: hova is eshetnék?

Ééééééééééééééés kezdődik a második felvonás, Mike magyar focimezben, a többiek nem öltöztek át. Egyúttal megdicsérném Petrucci nadrágválasztását, igazán formás volt benne. Érkezik a Train of Thought-os Metallica dal: As I Am. Sose szerettem igazán, de: KI A FASZT ÉRDEKEL, mikor az első sorból nézhetem/hallgathatom. Végigénekelem és nem vagyok egyedül. Közben lebukok, hogy nem tudom a szöveget. Miért is scippelem mindig? 😀 És ekkor elérkezünk a magyar-zúzda-drímtiötör-kétezeröt-atomkoncert tényleges csúcspontjára: The Mirror- Lie. Na ezután meg eköznben nem néztem volna tükörbe. Haj ismét kienged, hadd tépjék ki. Az Awake kétségtelenül a legjobb album, a Mirror pedig kétségtelenül az egyik legütősebb nóta rajta, tehát kétségtelenül beaprítunk mindent, ahogy meghalljuk az első riffeket, uff, egy szlovák könyök a hátamban… vagy talán román? Nem is tudom. Az biztos, hogy nem izraeli, mert azok Nomaad és Scot hátában voltak. Csiga rendes, mer megvéd már a szünetben is. Ezután a felturbózott Fallingos Just Let Me Breathe, úgy ahogy az még a Once in a Livetomon is elhangzik, a kedvenc verzióm: Rákenroll!!! Király a buli. ??jra bepunyulunk, de nemsokáig: jön a melankolikusan kezdődő, de aztán mégois bedurvuló Sacrified Sons ismételten az új albumról. Totál halál. Labrie tényleg fáradt. Bár talán nem itt ment el a hangja… DE ELMENT! Lényeg, hogy visszajött. És, Petrucci nyit: mi is lesz ez vajon? Hollow Years? Nem! Még jobb: The Spirit Carries On. Na mostan bőgjünk vagy ne bőgjünk? Végül úgy döntök, hogy ne, mert az olyan hülyepicsás. ?gy teljes átéléssel: Petrucci arcán is… van valami, és nem csak az orra! Tetszik. Labrie is tetszik. Mindenki… vadállat. És amikor ők azt hitték, hogy végül, mint a Budokanon: In The Name of God, a ToT egyik remekműve, óriási Rudess témákkal, Budapesten sem kellett csalódnunk. Portnoy itt már láthatóan unatkozik, mert dobverővel dobálja a hangtechnikusokat, akik viszont készségesen rosszul visszadobálják neki, melynek hatására úgy dönt, hogy ezentúl maga fölé dobálja, majd a dobverőt törölközőre cseréli, mi meg csak állunk és nézünk. MAjd “thank you Budapest, we’ll come back in the future some time” NA bazeg James, most nagyot mondtál!

De nemám hagytuk őket elmenni, basszus ez még két óra is alig volT, na talán annyi mégis. És már kezdődik is a három tánc… Metropolis Part One. Oltári zúzás, és zúzódás, mindenki kedvence itt… Budapest 2005!! Rules! És Petrucci bejön középre, teljesen tömör a gyönyör, de elmegy, majd visszajön, egy pengető leesik, megkapom, elrakom jól. Egy darab műanyag, örök emlék marad. Fehér.

“Love is the dance of eternity”. Jól megkaptuk srácok! Grats neketek és köszönet mindenért, nem különben a Hungarian Skies tagjainak a csodálatos estéért és a sörökért!

u.i.: ez is régi

by dzsilla | ide: zenék | 2 komment »
Malmsteen 2005 Budapest
2005. June 27. @ 12:21 pm

Tegnap belógtam Malmsteenre jól, utólag is köszi Hellstar, izgalmatos volt, mert az uccsó pillanatig rezgett a léc, de úgy hogy szinte még most is rezeg. Nemtom 100-ra, de állítólag 9000 HUF volt a belépő, node ehhez képest Mr. Malmsteen nemám a szabadtérern játszott ám, hanem bent a küzdőbe. Simán le lehetett volna takarni a fél pecsát, mert 1500 helyett kábé ötszázan voltak össze meg vissza, plussz egy tolószékes bácsi, akio tetszését taps helyett úgy fejezte ki, hogy bekapcsolta a kocsin a vészjelzőt, ami villogott jól. Mivel én meg mellette álltam, azt hittem, valami baja van. De nem. Kábé én voltam az utolsó, aki megérkezett, a 20:45-ös kezdés helyett nagyjából 21:45-kor kezdődött a koncert. A látvány stimmolt elejétől a végéig, jónagy füstösítés, Malmsteen a show ideje alatt kábé 200 pengetőt elszórt, így majdnem mindenkinek jutott egy, tehát nekem is (köszi Hellstar) :D.

Na szal mielőtt még mindenki azt hinné, hogy jó volt, jöjjön a fekete leves. Mr. Malmsteen egy magamutogató agresszív egoista pöcs. Ezt persze mindenki tudja, de ezek után ezt kétségkívül állíthatom. Eleinte jókat röhögtem rajta, hogy csinálja a showt, meg pörgeti a gitárt, néha kirakja a közönség fölé, hogy érinse meg aki tudja. Node szal kiuggya kinek a hanyagsága miatt a gitár alig nyekerghett valamit, talán teljesen el is szállt , melynek hatására Mr. Malmsteen összeveszett a technikussal, és ordibált vele egy jót, természetesen úgy, hogy mindenki lássa, hogy mivan. Persze érthetően ideges lettt volna bármelyik nagy zenész, de mások esetleg technikai szünetet kértek volna gitárbox helyett.Ez volt a legnegatívabb az egész koncertet tekintve. A másik az, hogy nemtom minek hozott magával zenekart, mikor a koncert 2/3-ában csak ő volt a színpadon, meg esetleg a gitárja. Szal szólóorgiák töme és kelege. Szerintem a szólóival sokkal nagyobb hatást ért volna el, ha az egész zenkar dolgozik, és ő egy-két hosszabb virgát elereszt, így viszont jó mélyre süllyesztette magát meg a hangulatot is, mert halálra untuk magunkat. Kimentünk hát egy sörért, hogy hátha történik valami. ??gy nagyjából az utlosó néhány percben történt is: néhány szóló (dob és szintetizátor—-> jééééé, meg ujjé). Doogie, az énekes szememben elég jól teljesített, a hangzásával sem voltak problémák, csak ugye a gitár a koncert elején. Egyetlenegy ember maradt a háttérben, a ködbeveszős basszusgitáros, dehát mit is tehetett volna ekkora elnyommás mellett.

??sszességében egy jó közepes buli volt szerintem, én kicsit jobbat vártam volna a Mestertől, aki tempóban és virgában szinte még mindig legyőzhetetlen, csakhát olvasni kellene a közönség reakcióiban, a szervezőknek meg gondolkodni kéne, hogy megéri-e egy Dream Theater oltári buli után, illetve egy Jamiroquai-al egy időpontba tenni egy olyan koncertet, mely kiemelt helyet érdemelhetett volna. Kölcsön kenyér visszajár.

u.i.: igaz ez a régi blogocskámon is rajtavan, de…

by dzsilla | ide: zenék | nokomment »
new message
2005. June 27. @ 2:52 am

Hehe lehet télleg nemtok aludni, de másfél órát má minek is?
Jó lesz a új blog, hozok még fröccsöt.
Köszönetet mondok itt is, de a partyphoto-n már megtettem: Köszönet a Dream Theaternek a zenéért, a teljesítményért, a nemtommiért, a Petrucciért, meg a magyar dt közösségért, Hungarian Skies rulez!
Méris mondom ezt? Mer nem érdemlik meg? Tisztelet a kivételnek!

by dzsilla | ide: life | 7 komment »
Jó reggelt!
2005. June 24. @ 2:33 pm

Na asszem valamit csak sikerült alkotni, igaz nemn olyan szé, mint a Vakemané, de legalább egyszerű. Nem vok má nyúblogger, aki kíváncsi olvassa a régiblogom. Többet később.

by admin_tibor | ide: life | 4 komment »