Jóvan basszus ha erre kerestek:

Nesztek Octavarium kritika: teljesen magánvélemény:

Root of all Evil: Metallicás még mindig. Direkt más a hangzása, mint az egész albumnak egyébként, akkor fogod megérteni ha az Octavariumot meghallgatod háromszor és aztán a Root-ot, plussz valszeg a This Dying Soul folytatása (ami a Glass Prison folytatása), mivel idéznek benne ebből a számból. Majd meghallod.

The Answer Lies Within: Kicsikét rohadtul elbaszták, folyósabbá teszoi az albumot, de nem illik a képbe mégse, még a FII-n található állítólagos elbaszásoknál is lájtosabb szám. Egyszerűen nemtom hova tenni. Mellesleg ez volt az első amit spontán elkezdtem énekelnmi magamban.

These Walls: Az Octavarium után a legjobb szám az albumon. Majdnem tipikus dédtés. Fogós, ugyanakkor progresszív, nincs mit mondanom róla, ha rosszat nemtok, jót nem fogok. El van találva, a macska meg fel van mászva a fára. Hallgatni kell, megéri.

I Walk Beside You: Tipikusan U2, bár nekem először a prodigy jutott eszembe róla. Persze nem a hangzása miatt, bár ezt eddig soha nem hallottam vissza senkitől, ezért biztos hülyeség (szerintem nem). Magyarul valamilyen szinten lopás, de kell az újítás, tudjuk be ennek. Mellesleg ez volt a második, amit elkezdtem énekelni magamban, aztán mindenki megrökönyödésésre hangosan is. Azért időben moderáltam magam.

Panick Attack: Volt, ami ebből is megfogott dallamilag. Az albumon az első 4-ben van, jónak nevezhető, de annyira nem hogy örökkévaló legyen. A Glass Prisonnal és társaival tudnám összehasonlítani, amik engem sosem tudtak igazán megfogni, bár a többiek az egekig magasztalják őket. Vannak benne fogós dolgok, de a These Walls százszor odavágja, a ToT-os SoC-Ról vagy akár ITNOG-ról nem is beszélve… Sőt a This Dying Soul main riffje is jobb, nincs mese…

Never Enough: ??jabb érdekes. Nekem az egyik legjobban bejövős. (Eléső négy), de: én nem ismerem a Muse-t, holott mindenki azt mondja, hogy ennek a másolata. Mivel én nem adok mások véleményére, mert vannak saját gondolataim és már 15 évesen önálló egyéniség voltam, azt mondom: ez egy jó szám, és tetszeni fog. Én szeretem.

Sacrified Sons: A mondanivalóját a ToT-os ITNoG-gal tudnám összehasonlítani, bájdövéj tetszik. ? épphogy lemaradt az elsőkről sajnálatos módon. Az eleje nagyon tetszik mind dallamilag., mind szövegileg. Ezt követi egy durvulós szakasz, amit rábízok mindenkinek a saját felelősségére. Nem akkora elbaszás., mint a Missunderstood harmadik harmada, de… Mellesleg télleg tetszik ez a szám.

Octavarium: ?gy lesznek utolsókból elsők. Majdnem A Chage of Seasons, azért nem, mert azt nem fogják sajnos überelni soha (bízzunk benne, hogy mégis.) Hosszában kábé annyi, a felvezetés meglehetősen hosszú és meglehetősen fogós, a témaválasztás találó és előremutató, nincs komolyabb probléma. Van olyan (spanyol gitár rész pölö) ami lehetne hosszabb, de gyökerekig benne van a dété és az újdonság is, ez a námbör van ezen az albumon szeintem… ha másér nem is ( these walls a másik bájdövéj) ezért a számért érdemes volt kiadni ezt az albumot, akárki akármit mond… Kérdés marad, hogy az A Change of Seasons-ból mért nem lehetett hasonló hosszúságú albumot kiadni 95-ben… nos… szerintem az a szám egyedül felért azzal az albummal- A ToT-hoz képest eszem ágában nincs lehúzni az Octavarium – ot, de vannak kedvenc zenekarunknak egyéb kellemesebb megmozdulásai, amiket most nem említenék meg, mert úgyis mindenki tudja.

??sszességében: Az Octavarium mindenképpen egy felkészültebb, érettebb, összetettebb album, mint elődje, azonban nem az, amit sokan vártak a zenekartól. Volt már jobb is, rosszabb is. Ki kell emelnem a kedves gárdából azonban James LaBrie-t, aki önmagán felül teljesített jóval ezen az albumon, és ez remélem csak folytatása annak az útnak, amit bő egy éve jár (lásd: Ayreon kritika), Rajta kívül még John Myung az, aki hangszeresen kiemelhető, főleg az Octavariumban nyújtott teljesítménye miatt. Rudess tűnhet kevésnek első hallásra, aztán rájössz, hogy nem az, számomra ő a harmadik ezen az albumon. Akik keveset nyújtottak a képességeikhez mérten, azok Portnoy és Petrucci. Portnoynál foghatjuk ínhüvelygyulladásra, akármire, lehet, hogy a produceri munka és egyéb megmozdulások vesznek ki belőlük sokat, de: az ő szempontjukból ha keservesen is, el kell ismernem, hogy a ToT sokkal, de sokkal dinamikusabb, és kreatívabb volt, sajnálom. Nem sikerült tehát felülmúlni a sokak általk kultivált Scenes from a Memory albumot 99-ből, és a régi klasszikusokat sem (IAW, AWAKE), nem írtak jobbat, mint az A Change of Seasons (nem meglepő módon), És nem sikerült túllénpni még az általéam nem-éppen-körberajongott SDOIT-en sem. Viszont ez az album nem folytatása a Metalliuca-majmolásnak, nincsenek unalmas, dalba nem illő szólók, LaBrie jobb, mint valaha, és nagyjából jól megszerkesztett, ügyes koncepciós trükökkel ellátott kis album amit minden dété fannak kötelező meghallgatni (élőben 14-én a Pecsában meg főleg).

Az én véleményemet hallhattátok.

Meg ez is régi de milyen…