de csütörtökön volt egy tréning, amiben különféle szituációkat kellett eljátszani, és nemhogy élveztem, hanem egyenesen brillíroztam. teljesen mindegy volt, melyik szerepbe raktak, egyszerűen annyira átjött az egész, hogy direkt továbbjátszottam kicsit az elvárt szintnél, amibÅ‘l kurva érdekes dolgok jöttek ki,  és ha kicsit több idÅ‘nk va, akkor konkrétan legszívesebben színházba fordítottam volna a dolgot például az 5s szerint tárolt szabványos 20×20-as pamut törlÅ‘kendÅ‘vel, vagy tök mindegy mivel. teljesen spontán.

az volt a trükk, hogy át kellett helyezkedni egy kicsit a tér-idő kontinuumban egy másik helyzetbe, és miután elhitettem magammal, hogy én kinn állok a gépnél, és egy gépkezelővel beszélgetek, nem pedig egy tárgyalóban állok, és egy csoportvezetővel teszem ugyanezt, egyszerűen tök őszintén ment az egész, és nem is tudott úgy reagálni, hogy az engem meglepjen. még csak meg sem kellett erőltetnem magam, aztán elismerő pillantások közepette gratulált a tréner, hogy csilla, ezt kell csinálni.

de nem ez volt a lényeg, hanem hogy nettó kettő perc alatt meg tudtam csinálni ezt az áthelyezkedést, amit senki más nem.

ritkán van ilyen, mert nagyon lámpalázas vagyok, és többnyire egy értelmes mondatot is nehezemre esik elmondani idegenek előtt, de most valahogy annyira megbíztam a jelenlévő kb 8 fős csoportban, hogy kifordult megint az exhibicionizmusom, és kurvára örültem neki.  utoljára 13-14 éves koromban volt ilyen.