Ayreon- The Human Equation (lemez “kritika”)
Na most írjon valaki kritikát a The Human Equation-ról. Megpróbálom, bár sok negatívat nem tudok írni róla, ezért nem is lesz soha publikus, csak itt a blogon olvasható. Nos kezdjük talán ott, hogy anno a promo verziót kaptam meg úgy, hogy nem is kértem, nem is számítottam rá. Azelőtt csak a Flight of the Migrator és a Star one Live on Earth volt a birtokomban, ezek közül a Star One fogott meg inkább. Nem mondanám, hogy különleges érdeklődéssel fogadtam, de meghallgattam kétszer, és tetszett. Jobban, mint a Migrator. Aztán néhány havernak ment a drót, hogy hallgassák ők is, mindenki csak annyit mondott, hogy „lájtos”, mármint nem zeneileg, hanem hangzásilag, azaz lassabb, mint az eddigi albumok többsége. Azóta természetesen bővült a repertoárom Ayreonból, nem kicsit, de ki merem jelenteni, hogy az egyik legjobb albumról próbálunk beszélni a The Human Equation kapcsán. Nemcsak a csapat ( a felhozatal), de a koncepció, a témaválasztás, minden nagyon ott van a mai progresszív és nem annyira progresszív zenei színtéren. Csak hogy néhány nevet említsek, Mikael Akerfeldt az Opethből, James Labrie a Dream Theaterből, Irene Jansen és Joost van den Broek az After Foreverből, és ugye az ötletgazda, Mr. Lucassen. Rajtuk kívül még jópár énekes és rengeteg más zenész szerepel ezen a nem kicsit hosszú albumon, munkásságukat a végtelenségig lehetne sorolni. Próbálok visszaemlékezni az első benyomásaimra. Talán mindenkinek az tűnik fel, ha végig (!) hallgatja az albumot, hogy rengeteg a hangszer, rengeteg a refrén, és a hangszín. Ha nem megyünk ennél tovább, talán már ez is óriási élményt nyújt. Tényleg a legjobb énekeseket és énekesnőket sorakoztatja fel Mr. Lucassen, és ebből a szempontból meg merem kockáztatni, hogy hibátlanra sikerült az album és főleg: a szereposztás. Ugyanis koncept albumról beszélünk.
Igazából akkor kezdtem el megszeretni igazán ezt az albumot, amikor elkezdtem lefordítani a szövegeket. Az a legjobb az egészben, hogy ezek nem egyszerű dalszövegek, hanem dialógusok. A szereplőpárosítás sem egyszerű, ahogy a hangok és a szerepek (a mondanivaló) egymáshoz passzol, de ezen felül még nagyon elmés és nagyon kidolgozott szöveggel is kell, hogy szembesüljünk. Nem egyszerű rock album ez, hanem egyfajta pszichológiai tanulmány, amit én személyesen utoljára a Dream Theater Six Degrees Of Inner Turbulence című albumának második cd-jén tapasztaltam. Mondhatni, körülbelül szövegileg annyira korrekt az album. Hadd nevezzem meg személyes kedvenc karaktemet, ő Rage (Harag), személyesen Devin Townsend, aki ugyan hörög, amit sosem szerettem igazán, de annyi őszinteséget és érzést még talán sosem hallottam musicalben sem, mint amit ő produkál ezen az albumon. Meglepő volt azonban számomra, hogy az egyik legfőbb szerepet James Labrie kapta (Me/Én), akinek szerintem hangbeli kapacitásai a többiekkel szemben nem éppen emberfelettiek, viszont ezen az albumon rendkívül mélyek és végig valami furcsa melegség árad belőlük. Mr. Labrie ezzel a stúdióalbummal ismét letett valamit az asztalra, ami számomra elég ahhoz, hogy ne beszéljek annyit az élő teljesítményéről ( a legtöbb esetben).
Visszatérve a történetre, merthogy talán ehhez van a legtöbb közöm: a történet lényege végtelenül egyszerű: egy férfi autóbalesetet szenved, kómába esik, felesége (Marcela Bovio) és legjobb barátja (Arjen Lucassen) virrasztanak fölötte, és várják, hogy magához térjen. Ám a baleset furcsa körülményei kétségbeejtőek: igazából nem volt ok a balesetre, az út tiszta volt, szikrázó napsütés, minden körülmény a baleset ellen szólt. Ez az a pont, ahol nagyon elmésen áttér a történet a pszichológiára és valami egész másról kezd szólni a történet. Ez pedig az ember vívódása saját magával, amin tulajdonképpen mindenki végigmegy élete (de legalább is válságos időszakai) során, ezt Mr. Lucassen egy kómás állapottal élezi ki és helyezi egy egészen más síkra. Az egész úgy fest, mint egy hallucináció: hősünkhöz érzései beszélnek, akiket megérinthet, hallja a hangjukat és befolyásolják őt. Vannak köztük rosszak és jók, lehangolók és bíztatók, ahogy ébren a lelkiismeret beszél az emberhez, de hősünk lényegében magával vívódik húsz napon át. Ugyanis az album a kómás állapot húsz napját dolgozza fel, melynek mind külön címe van ( a tradíció), és azt kell mondanom, a címválasztás is többnyire találó. Tulajdonképpen egy nagy operának is tekinthető a mű, melyben a fájdalom ugyanúgy megszólal, mint a szerelem. A történet visszanyúl egészen a gyermekkorig, a szülőkig, majd a barátokig és a jelenlegi (talán látszólagos) magányig. A szerelembe esést ennyire őszintén és minden szempontot megvilágítva még sosem láttam egyetlen írásban sem, bár ez lehet, hogy az én hibám. A szöveg mindennek ellenére egyszerű és könnyen értelmezhető, bár rendkívül összetett a szereplők sokasága miatt. Végig vélemények ütköznek, gyakran kiúttalannak látszik az egész, mint egy óriási vita egy rockoperába öntve