Hosszú, unalmas, zenés poszt következ. Akinek nem inge…

Bármennyire is tartják egyesek elcsépeltnek, a PASO a kedvenc magyar zenekarom. Meg merném kockáztatni, hogy momentán egyébként globálisan a kedvenc zenekarom, de ez egy eléggé összetett kérdés.

A PASO az egyetlen olyan magyar zenekar, akinek sikerült eljutnia egy eléggé szűk réteg által kedvelt műfajjal a népszerűség egy olyan fokára, ami bennfentesség nélkül csak elég kevés zenekarnak sikerül megalkuvás nélkül. A PASO az egyetlen olyan magyar zenekar, aki üzenetet közvetít, illetve közösséget épít maga körül, és az egész valami olyan zseniális módon szerethetően van előadva, hogy akinek erről az jut eszébe, hogy elcsépelt meg felületes, az egész egyszerűen nem normális. A PASO az egyetlen olyan magyar zenekar, akiről elmondható, hogy folyamatosan épül, és lemezről lemezre egyre jobb lesz. Najó, talán még a Subscribe-ról mondhatnék ilyeneket, de mint köztudott, nem szeretem a Subscribe-ot.

Van ez a fixa ideám, hogy ha valamelyik kedvenc zenekarom kiad egy új lemezt, akkor azt félve hallgatom meg, alapos mérlegelés után, mert mindig tartok tőle, hogy nem fog tetszeni. A PASO-nál hálistennek alaptalannak bizonyult a félelmem, bár a májusi lemezbemutatóra úgy mentem el, hogy nem ismertem, csak egy-két számot az új lemezről. Ennek ellenére az a koncert annyira jól sikerült hogy rögtön utána vettem is egy pólót, hogy több ízben is felállt a karomon a szőr. Aztán azon gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha neadjisten ismerem is a lemezt.
Na az után a buli után történt, hogy találkoztam Lipivel a pultnál, és elkezdtem sorolni, hogy „a billentyűs, az valami hihetetlenül zseniális. De hogy a trombitás is. Meg Kristóf is. Meg a hegedűs. Meg te is. Meg basszus mindenki.” Na és valahogy akkortájt jöttem rá, hogy képtelenség bárkit is kiemelni, meg szükségtelen is. Csak valahol hihetetlen, hogy egy 11 fős zenekar ennyire együtt bír lenni.

Hogy az albumról is írjak valamit, ha már eredetileg arról akartam írni, azt kell tudni róla, hogy rossz szám nincs rajta. Van kicsit uncsi szám, meg van nem olyan jó szám, de rossz egy sincs. Személyes kedvenceim amúgy a PASO-tól általában a feldolgozások. Ez a zenekar akármihez nyúl, az arannyá változik, nincs ez másként a Liszt-féle Liebestraummal sem, de egyébként a legkedvencebb az a Kalákás Nandu, aminek mondjuk semmi köze ehhez a lemezhez, de akkor is. A másik nagy kedvenc az Úszom az árral, talán pont a különlegessége miatt: lassú, magyar szövegű ska hegedűvel. Ha van olyan, hogy kellemes melankólia, akkor ez a szám az. A Basszuskulcs portál igen jól sikerült lemezkritikájában is megemlékeznek róla, és én is egyetértek vele, hogy Krsának nagyon jól áll a magyar szöveg, egyszerűen nem találok rá jobb szót, mint, hogy kellemes, a szó legjobb értelmében véve.

Akiről mindenképpen meg kell emlékezni a Lovemonster lemez kapcsán, az Subicz Gábor, akinek egyébként kifejezetten jól áll a trombitálás mellett az éneklés, meg a szemüveg. Azon kívül, hogy (ha jól tudom), akkor ő tervezte a borítót is – itt jegyezném meg, hogy ez is mennyire aranyos már, hogy szinte a zenekarral járó összes feladatra kerül egy tag, aki ért hozzá, és nem kell külön grafikus, stylist, fodrász, szakács, meg ilyen felesleges dolgok -, rittyentett néhány olyan számot erre az albumra (Elhagytam magam, She’s my baby), hogy gyakran észre sem veszem, hogy már körülbelül nyolcadjára pörög le ugyanaz. Egyébként én mindig kicsit félek a jazz-től, hogy nem értem, meg túl sok lesz, de Subicz Gábornál bele merészeltem hallgatni a szólóprojektjébe, és Pas-nak például úgy küldtem át MEO-ra, hogy „némmá, jó jazz”. Szóval innen is pacsi Subicz úrnak, és biztos vagyok benne, hogy elképesztően sok mindent tartogat még számára a zenészlét.

Ami a PASO’s Roots Rockers lemezt illeti (merthogy az is van hozzá), körülbelül háromszor hallgattam végig összesen. Nem azért mert rossz, hanem számomra kicsit lassú, kicsit túl elszállós, kicsit unalmas. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem ad annyit, mint a Lovemonster, ami viszont idén eddig a legtöbbet.

rájöttem közben, hogy annak rengeteg előnye van, ha nincs net ott, ahol aktuálisan lakik az ember:

– nincs éjszakai ámokfutás, majd reggel délben a géphez rohanás, törlés

– nincsenek kínosan végződött csetelések

– tovább alszom reggel 10 perccel, mert nem _kell_ megnézni, hogy írt-e valaki ímélt (sose ír senki semmi fontosat, a leveleim 80%-a a fb-ról jön különben is)

– rájön az ember, hogy csomó mindent lehet csinálni (nekem például megint kijött a grafomániám, de elkezdtem olvasni, igaz, h pdf-ben, de igazi könyvet a pánkokról)

igazából egyetlenegy hátulütője van a dolognak: kurvára hiányzik az az érzés, hogy ha nincs meg valami, akkor torrent, és 5 perc múlva megvan 🙁

épp mostanában jöttem rá, hogy nem hogy ingatlannal, de ingóságokkal se nagyon rendelkezem. konkrétan a ruháimon kívül semmim sincs. még a laptopomat sem én vettem. apám régi telefonját használom. a székem félig szétesett, így hagyma leselejtezett főniszékében ülök. azt a biciklit használom, amit apámtól kaptam körülbelül 12 éves koromban.

ezért is olyan fontos az a kalap egyébként. mert 3 napig kerestem, mire megtaláltam a legtökéletesebbet. és így is kurva nehéz volt eldönteni, mert egy fehér kalap is eléggé akart volna jönni. és drágább is volt, mint a többi jött-ment kalap split-ben például. szóval azért olyan fontos, mert a többi dolgomat is így kellene megtalálni. valószínűleg azért nincs semmim, mert eddig féltem tőle, hogy nem tudom megtalálni a legmegfelelőbbet. és ebben a sztoriban minden benne van, az egész életem.

és a változás az nem most kezdődött, hanem amikor elkezdtem élvezni a ruhavásárlást pár hónappal ezelőtt. azt is kurvára utáltam régen, még a hajam is bezsírosodott egy-egy 3 órás trip végére. ehelyett most határozott elképzeléssel besétálok a turkálóba, hogy például kockás inget vagy csíkos nadrágot fogok venni, és addig keresem, míg meg nem találom a pont olyat, amit elképzeltem, és amikor megveszem, akkor borzasztóan elégedett tudok lenni magammal.

szóval most az a terv, hogy nekiállok összeszedni a szétszóródott dolgaimat a zuniverzumban, és aztán live happily ever after.

ezért aztán felrántottam a kockás kalapot tegnap paso-ra, és aszittem, hogy hú de különleges leszek, azt a faszt. paso-ra kalapban járnak az emberek, csak eddig valahogy elkerülte a figyelmemet. arra pedig lassan külön jegyet kell venni, hogy a subicz urat is lássa az ember.

életem egyik legjobb döntése volt elkezdeni blogot írni. sajnálatos látni, hogy mindenkinél haldoklik a műfaj, dehát olyan ez, mint a windows xp, meg a kontrás bicikli: egyszer divat, aztán meg vintage.
a blog miatt csomó mindennek részese lettem, aminek amúgy soha nem lettem volna, isten áldja a grafomániámat. csomó szál, barátok, szerelmek, visszatérő olvasmányok, index címoldal fekete pákóval, sőt még egy gyereket is összehoztam a kommentboxomban (najó, nem egyedül, de na). isten áldja az internetet.
és amúgy, ha most arra gondolsz, hogy be akarom fejezni: nem. hagyom kivérezni. van aminek lehet, hogy jobb elhalványulni, mert úgy nem fáj annyira.

confession part: a blog fogalmáról először a nők lapjában olvastam szarás fotoszintetizálás közben.

gondoltam, írok róla, hogy nemtok enni, de láttam, hogy már írtam. további adalékok ehhez: csak a melóban nem bírok enni, itthon minden további nélkül. tegnap este például egy egész ökröt meg bírtam volna enni egyedül, de annak más oka volt. ahogy annak is más oka van, hogy a melóban nem tudok enni, de úgyis rám férne pár kiló mínusz.

pénteken ocho macho-n voltunk itt az óhegy parkban. koncerten amúgy kibaszott jó volt, de aztán most letöltöttem, és kicsit kevés benne a regi meg a pánk, de annál több a latinos buzulás. azért a 2. album ad némi okot a reménykedésre. ugyanitt rájöttem, hogy újabban a billentyűsök mellett a fúvósok a kedvenceim. én se vagyok már a régi, na.

tegnap meg sashalmon voltunk egy sörfesztiválon, merthogy Szkati barátném elvesztette színpadszüzességét, és azt kell mondjam, hogy ez egyáltalán nem baj. kurvajól énekel ugyanis.