namost valami tényleg kurvára félrecsúszott. végigbőgtem a hazautat dágról, sőt idén ez már a második volt, ami eléggé khm szokatlan.

nem mentem ki a temetőbe, mert utálok kimenni a temetőbe. eléggé pontosan tudom, hogy édesapám is pont amiatt utál a temetőbe menni, ami miatt én. nameg foglalkozzunk az élőkkel inkább, amíg még lehet, teljesen biztos vagyok benne, hogy ő is így gondolja, nem mintha ettől bármi is megváltozna.

viszont most jutottam el oda, hogy hiába hallgatom a vidám zenét, meg a többi mézes-mázas cukros dolgot, amivel körbeveszem magam., valamit elvettek tőlem, amit kurvára nem kellett volna. és nem tudom elfogadni, és nem is akarom.

bőgtem a kocsiban, és csorogtak a könnyeim, mert ez a maximum érzelmi kitörés, ami kijön belőlem, mert zokogni se tudok rendesen, mert totálisan el van bennem nyomva minden, ami én voltam valamikor. kurvára nem bántam volna, ha nekimegyünk egy lehetőleg jó nagy fának, és meghalok. kivéve persze hagymát, mert az ő életének legalább van értelme meg haszna.

tök feleslegesnek érzem magam, és nincs egy öcsém, akinek elmondhatom, és kibőghetem, és megölelhetem. lófaszka van. és közben ismerek egy csomó embert akinek meg van ilyenje és baszik rá. kíváncsi lennék, mit követtem el előző életemben, hogy ezt kaptam cserébe. jó nagy geci lehettem.

szeressétek a tesótokat, különben a pokolra juttok minimum. remélem. 🙁