Megjöttek a képanyagok, amire vártam, de úgy tűnik, hogy sajnos a többi banda képei nem lesznek elérhetők a Stainless Steel honlapján, szal majd intézkedem azt hiszem.
Jöjjön tehát az ígért beszámoló, este 6ra (a hivatalos kapunyitásra) értünk ki Csolnokra a Művház elé, a szokásos meleg fogadtatás nem maradt el most sem, hiszen tele volt ismerőssel a helyszín és környéke. ??j zenészek, régiek, jövendőek és elmúltak, mindenki egy helyen, gyerekek, felnőttek együtt, rokkerek, pánkok és haddnesoroljam mennyi Moby Dick és Oszilyán póló mindenütt.
Vidékre való kiutazásunk délutánján jöttün vala 4:05-ös busszal, mely tele volt rokkergyerekekkel, átlagéletkor becslés szerint 12-13 között valahol, szerencsére ez az idő előreheladtával némelyest nőtt. Ahogy a részegen dülöngélők aránya is, mely csak addig volt szembetűnő, míg mi is azokká váltunk (Szacsi persze nem), pedig olcsó volt a büfé, volt zsíros kenyér hagymával, ingyen sósmogyoró az asztalokon, és minden, mi szem-szájnak ingere.
Este 6 helyett, mely végül a kapunyitás időpontja lett, fél hétkor kezdett a környéken (mostanában többé-kevésbé) működő egyetlen progmetál banda, a Zymotic. Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy nagyon kedves barátom, Sipka Balázs frontemberkedik benne, s rajta kívül említést kell tennem még a szintetizátor goNba – zuzmó übermensch Fecóról, aki valóságos új színt vitt a zenekarba ötleteivel, és játékával. Illetve hadd említsem meg a Petrucci-klón gitárost, a villámkezű Szalma Gyulát, aki mind kiállásában, mind játékában kísértetiesen emlékeztet az immáron valódi rocksztárrá érett, újabban divatos, trendi nadrágokat hordó John Petruccira. Ezt a koncertet volt szerencsém színjózanon végignézni szerencsére, és azt kell mondjam, a végeredmény mindenképp pozitívan értékelendő. Vegyük ugye a tényállást, hogy a zenekar kb 2 éves szünet után áprilisban játszott először Dorogon a Stainless Steel és az Oszilyán előtt, amelyet nem köverttek újabb fellépések kizárólag próbák. A Metalfalu volt a zenekar második fellépése tehát ebben az évben. Balázs szerint lés szerintem is jót tettek a bandának a próbák, sokkal egységesebb volt a produkció, beszélek itt inkább a zenei teljesítményről, nem a színpadképről. Két új (ígéretes) dalt játszottak, két feldolgozást, illetve az Istenek könnyei album legjobb darabjait, illetve egy demós nótát, ennyi fért a kb 40 perces játékidőbe.
A Zymoticot egy Eschaton nevű osztrák banda követte a színpadon (mondtam én, h Nemzetközi Sztárzenekar), akiket nem láttunk ugyan, de renkívül jól hallottuk őket. Hogyismondjam, azthiszem a legjobb lesz nekem, ha úgy fogalmazok, hogy “nem az én stílusom”. Sikítozós, hörgős, érthetetlen zúzás volt eme fergeteg, mely alatt legalább kipihenhettük magunkat, illetve magunkhoz vettünk némi alkoholt sör és boroskóla formájában. A boroskóla így, mint koktél, egyébként feleannyira nem volt szörnyű, mint a bor tisztán, melynek már az “illata” is meglehetősen “érdekes” volt, hát még az íze… (köszi az élményt Máté ;)) Szóval Eschatonon haverkodás volt fiúkkal-lányokal-sörökkel, majdan következett aaaa…
szervező banda, vagyis a Stainless Steel, akikről van némi képdokumentáció is, az összes kép megtekinthető itt< , az oldalukon. Én kommentálnék néhányat közülük, csak “mer megtehetem” (;)). NAh szóval ugye mivel hát Eschaton alatt hát megismerkedtem néhány sörrel kizárólag az olcsóbbik fajtából, így ne várjatok teljes Setlistet, de kijelenthetem, hogy felelősségem teljes tudatában voltam, és mégcsak enyhén spicces állapotban néztem végig a koncertet, mely csupán annyiban mutatkozott meg, hogy néha megmozdultam. (többnyire a felső testemmel).
Namármost: nem teljesen véletlenül ugye a Stainless Steel a korábiakkal ellentéltben rászokott a keveset koncertezésre, ez egyrészt a lemezfelvételük miatt van (mondják ők), másrészt pedig új stratégiájuk van nekik (mondom én), ami egyébként úgy tűnik, nem is rossz ( a lustaságot leszámítva persze ;). Arra is rászoktak mióta Joci lett a frontember, hogy ugye a régebbi kb 2 óréás koncertek helyett az utóbbi időben rövidebb a műsoridejük, s talán pont ezért sokkal kevesebb (nekem kedves) nótát játszanak a korábbi albumokról (mint pl The Journey- örök kedvenc), viszont a készülő harmadik albumról, melynek még nem tudjuk mi a címe, elég sokat játszanak ennek következtében. Nos talán nem is olyan nagy baj ez, egyébként néhány új nóta demó verziója letölthető innen, illetve régiségek is elérhetők ugyanott. Csakhogy senkinek semmitmondó, ám ígéretes új elhangzott dalokat említsek, volt Pastified, One Last Time (akkor voltam pont sörér, pedig az újak közül a legkedvencebb), Memories, Bewildered. Volt a kötelezően minden koncerten (szintén nem véletlenül) játszott, From The Glory of Worms, merem állítani, hogy a legjobb, amit valaha is összedobtak a srácok, illetve The Seninel ( a másik) a Wigant albumról, illetve még néhány szám a második, Red Heat Within albumról.
Annak ellenére, hogy nemrégiben több tagcserén ment át a csapat, illetve 6 tagúból 5 tagúra csökkent a létszám, a produkció itt is egységes volt, illetve végre valahára eljutottak az egyenfeketéig a srácok. Tavaly is voltak próbálkozások az egységes színpadkép becsempészésére, dehát nem éppen fehérrel kellett volna próbálkozni. Ugyanitt hadd dokumentáljam a koreográfia odabaszós voltát egy boroshordó társaságában. 🙂
Hogy a tagokról is mondjak valamit, hamár úgyis annyit reklámoztam őket, noshát legyen. Kreisz József tehát ének-gitár, nagyon profin hozza a frontember- szerepet, mondhatni született frontember, hát jól áll neki, nincs mese. A teljesítményével is elégedett lehet, nem voltak szembeötlő problémák sem a kiejtéssel, sem pedig az énekléssel magával. A dinamizmus mellett szintén szembetűnik, hogy John Petrucci igenis divatot teremt :)Hogy mennyire átéléssel műveli a műfajt, az ezen a képen is teljesen jól kivehető. Dominik, aki a gitártémák oroszlánrészét vállalta, illetve most már a szövegírással is ő foglalkozik, valamint a dalszerzésből is tisztes részt vesz ki, a szokásos formáját hozta,mind grimaszolásban, mind szóló- mennyiségben. És én tudom, hogy még mindig a pengetőmre fáj a foga… hiába, Dream Theater az élet… Itt a leírtakat mind elég jól nyomon lehet követni, némi néptánc- bemutató kíséretében. Kassai Zolika, az ifjoinc, nyúbi, legújabb tag, aki a mostan a Without Face-ben basszusgitározó Maros Gergely méltó utódja, nameg még a gitárja is hasonlít. Láthatóan élvezte a színpadon levést, márint abból a szempontból, hogy ezúttal végre nem a pult mögül kellett gitároznia. Saját elmondása szerint, életében nem érezte még ilyen jól magát színpadon. Nos, ez teljesen érthető a rendkívül népes, és végre lelkesen mozduló közönség láttán. A szintén új szintetizátoros (najó nem is annyira), Sipka Csabára (igen, szintén GoNba) sem mondhatok túl sok rosszat. Erőteljesen művelődik Jordan Rudessből a közelmúltban, és örömmel nyugtáztam, hogy tényleg érdekli a dolog. Valamint akkor itt meg is köszönném neki nagyon szépen, hogy a buli után hazahozott, állítása szerint nagyon szívesen.
Kovács Kokás Péter, a Joci mellett utolsó őstag dobos, aki rendkívül nagy részt vállalt a szervezésből, sőt még a büfében is találkoztam vele azt hiszem, Zymotic után. Az ő személyes véleményét sajnos nem ismerem a buliról, csak sejtéseim vannak, ezért nem is rizsáznék tovább.
A koncert egyébként kb 1 órásra tervezett volt, dehát ugye a közönség alkarata szent, éshát kaptunk ráadást is jól a legnagyobb örömömre., pedig a srácok eddigre már a kinti hűvös ellenére eléggé megizzadtak. Hogyismondjam, kitettek magukért mintd a koncertjük, mint a fesztivál szervezésének színvonalában. Tudni kell a fiúkról mindenek előtt azt, hogy a Fesztergomon, és a MetalFalun kívül nincsen a környéken rendszeresen megszervezett könnyűzenei rendezvény, amatőr zenekar vszont annyi, mint égen a csillag. Most mégis komolynak moondható az esély arra, hogy az idén negyedszerre MetalFalu lassan már hagyománnyá válik a környék rockzenei életében.
Ezután a főzenekarként meghívott Moby Dick következett, nekünk pedig Szacsival —> újabb sör- és cigiszünet. Kintről hallottunk valamit a koncerttől, de annyira nem voltunk tőle elájulkva hogy be is menjünk, nameg örültünk neki, hogy végre leüljhetünk, nameg még hely is van, egyszómintszáz: nemnaon érdekelt a dolog. Viszonylag hamar lezavarták a bulit a fiúk, amikor is betántorogtunk Wackorra, kábé harmadszorra örömmel láttuk (addig csak hallottuk), hogy a szünetekben a kivetítőn a Dream Theater- Live at Budokan-ja ment. ?gy az Endless Sacrifice ismét mély nyomot hagyott bennem, de… akkorra már télleg be voltam rúgva (mégis hosszú-e volt a Moby Dick?), szal csak lájtosan Wackor, egyébként magas színvonalon. Azóta fogadtam egy okleveles hülyével, hogy a Wackorban vajon torzítva van-e az ének, vagy nincs, ugyanis a fiatalember szerint, az természetes hang. Természetesen kiröhögtem, de ez már egy másik történet.
Köszi szépen ezúton is az igényes bulit srácok, jövőre is ott leszünk!