mostanában szeretek avril lavigne-t hallgatni, sőt, kibaszottul zseniálisnak tartom egyik-másik dalösszerakásukat, mert addiktív.szerintem egyelőre minden normális ember ignorálja a kilencvenes éveket. még akkor is, ha avril már 2000 után hasított, ami kb 15 éve volt.

2000 tizenöt éve volt. majdnem.

kurvára nem bírom felfogni ezt sem. 2000 tegnap volt. 15 éves voltam.

mióta öntudatra ébredtem, ami olyan óvodás negyedikben volt (ez persze nem igaz, négyéves koromban volt, mikor meghalt a nagypapám), arra emlékszem leginkább hogy nézek ki az ablakon, és tudom, hogy már kurvára unom. addigra ismertem az összes betűt, le is tudtam írni, aztán ezzel úgy elértem a 110%-ot, és uncsi volt kurvára. persze az oviban bántottak fizikailag is, és akkor nem voltam rest még visszabántani, álltam is a sarokban bőgve úgy maximum háromnegyed órát sírva, aztán kiengedtek, mert nem bírták a sírást.

aztán jött az isi. alsóban nagyon kritikus tanáraim voltak, akik soha nem adtak nekem igazat. kettő darab riválisom volt, ész és erő.

ez két különböző személy, a közös az bennük, hogy ők maguk mellé tudták állítani a közösséget, én meg nem. erőre elmondás szerint még volt válaszom (én erre nem emlékszem(, amikor a folyosón a táskájánál fogva töröltem fel vele a padlót, de az észre sosem volt. mert nem is ész volt, hanem taktika.

taktika, miután meggyőzte az osztályt, hogy rakjanak rajzszöget a párnámba, illetve beárult mindenféle módon, ami lehetséges az ofőnél, elhagyta a fedélzetet hatodikban. amúgy gecire furcsa dolgok voltak, mint például, mikor a faterja a lakásunkban ellenőrizte a töridolgozatomat, hogy tényleg jobb nagymagyarországot rajzoltam-e mint-ő. és amúgy tényleg.

erő aztán férfi mivoltából nagyobb lett mint én, esze nem lett több, így elintézett nekem 3 hét kórházi tartózkodást, majd pár évvel később (gondolom, a szüleitől befolyásolva) epilepsziásnak aposztrofált engem.

soha nem voltam epilepsziás. agyrázkódásom volt miatta.

na mindegy, taktika elment, az akkori ofőm ezen elsírta magát, taktika most amúgy orvos ausztriában.

maradtam a bajnokokkal, akik szintén kurvára féltékenyek voltak, ha mondjuk jobb pókot rajzoltam, jobb dolgozatot írtam, megdicsértek, bármi. és ebben a közegben érlelődni 14 évig, hát az szerintem kurvára áldozat.

aztán lett belőlem egy semmilyen mérnök. amire amúgy kicsit büszke vagyok, kivéve, hogy a faterom néhány hete azt állította, hogy ő tolt tovább, és én soha nem mentem volna. ez tökre nem igaz, csak sajnos annyira el volt távolodva sok évig, hogy nem is ismer.

nem tudom, anyám mennyire ismer, vaqlószínűleg kicsit jobban.

amúgy alsóban állatorvos akartam lenni. kibaszottul imádom az állatokat. aztán pszichológus, de mivel senki nem mondta, hogy hajrá, a tanáraim meg lebeszéltek róla (csilla, neked az soha nem fog sikerülni, és az eltén kívül meg nem érdemes), és a biológia kurva jól ment, hát így lettem településmérnök. nevenincs mérnök. akire nincs is szükség.

és a felelősségről: az első saját megoldásom elsőben a “rajzolj egyenes volnalakat egy fésűre” elnevezésű feladat volt (soha nem felejtem el). mivel nem mondta senki, hogyan kell, meghúztam vonalzóval, jól belevésve a papírba. aztán kiradíroztatták velem, hogy csaltam. azt hiszem, az volt az utolsó önálló döntésem, amikor nem befolyásolt senki.

and that’s all folks.