gondolom a normális nők hetente megcsinálják, de én mégis egyfajta tragédiaként fogok fel egy ötperces feszültséglevezető bőgést, mert nálam ilyesmi 3-5 évente fordul elő, száraz évszakban, durva pms idején, egyébként meg nem.

de kurvaszar dolog felnőni, és ráébredni nagyjából egy időpontban, hogy

– kurvára egyedül vagyok és a legkevésbé sem vagyok biztonságban, és a változás ugyan jó dolog, de a konstans változás meg kiszámíthatatlanság, és én most épp a kellős közepén vagyok

– a munkahely nem barátság, hanem egy nagyon kemény verseny, ahol ha jó vagy, akkor abból származik baj, ha meg nem, akkor meg abból.

– a világ kurva igazságtalan, a társadalom egy beteg mesterséges organizmus, amely beteg szempontok alapján ítélkezik, incl. me

– nem vagyok tisztában magammal és szinte naponta esek-kelek a ló egyik oldaláról a másikra, és senki sincs, aki helyre rakna: látjátok, még ebben is mástól várom a megoldást.

– az ember önértékelése a mások véleményén alapul, és ha az ember labilis, akkor hajlamos mást gondolni arról, mit gondolnak mások, de az egészben az a szép, hogy sose tudja, mikor van igaza.

– mindenki magának akar jót. pont. nincs de.

– egy kibaszott barlangban akarok élni gyökereken és forrásvizen, állatnyelven kommunikálva. az állatoknak nem számít, hogy nézek ki.

(nem kérek olyan kommenteket, hogy kevesebbet kellene innom és többet kéne sportolnom, és miket kéne csinálnom, hogy jobban megfeleljek mások elvárásainak, ezt csakúgy idebasztam emlékbe, hogy 1 év múlva tudjam, hol is tartottam tavaly ilyenkor. köszi.)