így visszagondolva nem volt jó döntés november-decemberben elvállalni azokat a szar melókat. sokkal nagyobb sérülést okozott az önértékelésemben, mint ahány sört bírtam venni belőle, szóval senkinek nem ajánlom. így most társult a meglévő visszatérő rémálmaim mellé (nem áll meg az autó, szétcsúsznak a lépcsők, kiesnek a fogaim) még egy: a tutira ki akarnak rúgni. igaz, erre általában ébren kerül sor, hogy ettől rettegek, és biztos, hogy beletelik még pár hónapba, mire elhitetem magammal, hogy most tényleg számítanak rám, és én is számítok, és nem csak egy bármikor helyettesíthető droid vagyok.

igaz, ezen a szinten (már ha normális munkahelye van az embernek) meg más problémák vannak, mert a szabályok, meg a hierarchia, meg a ki mit mond kiről, meg a túl sok meeting, meg ilyen firstworldproblems. de igazából, ha az ember megtapasztalja, hogy milyen egy igazán szar helyen dolgozni, ahol épp csak valami festékcsíkkal nem különböztetik meg a kölcsönzött dolgozókat, hogy őket feltétlen le kell nézni, akkor tökre tudja értékelni már azt a puszta tényt is, hogy emberszámba veszik.

persze látom, hogy a jót könnyű megszokni, és egy év múlva majd ha visszaolvasom ezt a posztot, akkor egy csomó információval a fejemben meg konfliktussal a hátam mögött tök kiscsikónak fogom tartani a mostani énemet, de szeretném emlékeztetni a kedves 27 és fél éves dzsillát, hogy sose felejtse el azt a gimiben kiizzadott örök igazságot, hogy ha az embernek nincs problémája, akkor csinál magának, mert különben nem tud magával mit kezdeni.

úgy alakult, hogy úgy néz ki, a gyárban egész jó arcok az emberek és másfél hónap alatt többé-kevésbé sikerült beilleszkedni. érthető okokból nekem ez volt az elsődleges szempont, hogy befogadjanak, meg akarjanak befogadni, és hogy engem akarjanak befogadni, és úgy tűnik, hogy ez most mind összejött, úgyhogy el is hajtottam az ismét hullámban rám törő interjúra hívó hordákat, szóval úgy tűnik, hogy lesátorozom itt néhány évre, hacsak nem rúgnak ki, ügye. 🙂