az jutott eszembe elég régen a valamelyik tömegközlekedési eszközön, de ma fogalmazódott igazán meg bennem, hogy olyan sokat változunk viszonylag rövid idő alatt, hogy ha nem is olyan gyorsan, ahogy a sejtek cserélődnek, de azért szembeötlő.

régen, mikor nyaranta, meg egyébként is sokat jártam a szilvi barátnémhoz pancsolni, körülbelül 13-14 éves korom körül, akkor gyakran nyaraltak náluk az unokatesói.  a kisebbik gyerek (kb 4 éves) annyira gyönyörű kiskrapek volt, hosszú szempillával, meg dús sötétbarna hajjal, meg nagy mosollyal az arcán, hogy totál kész voltam tőle, hogy ilyen egyáltalán létezik.

nemrég, talán múlt nyáron (vagy idén?) újra láttam a kiskampót, akkor egy 15 éves internetfüggő, szőrős informatikus kezdemény nézett vissza rám, ki se jött a szobából, csak amikor hazaindultak. no more pancsi.  az a kisgyerek, akibe úgymond “beleszerettem”,  nem létezik többé.

[modoros buzis szentimentális gomb on]

és ennek kapcsán jutott eszembe ma reggel a buszon, hogy milyen sokat és milyen hamar változunk, és nem adjuk meg a kellő tiszteletet egymásnak, meg elmegyünk egymás mellett, pedig minden nap végén azért egy kicsit meghalunk, vagy legalábbis megszűnünk ugyanazok lenni, sejtek ide vagy oda. és akkor ugrott be, hogy azért lehet a jóéjt puszi (már akinek jár, ugye..), hogy elbúcsúzzunk attól, akivel tegnap együtt éltünk, mert másnap úgyis valaki más mellett ébredünk fel.

[modoros buzis szentimentális gomb off]

kurva szar kedvem van.