16:00 pm.

MP: johnny, segíts már kicsit, mégis mit játsszunk ma, kurvára unom már az ass i am-et, meg a systematic chaos-t is úgy, ahogy van, milegyen.

JP: tudod itt lakik az a dzsilla vagy kicsoda, úgy hallottam az awake a kedvenc albuma, rakjál be valamit arról.

MP: ja akinek 4 éve még a pengetődet is odadobtad, olyan meggyőzően tolta az első sorban.

JP: aha, meg úgy tudom a solitary shell-t is kedveli, mérne menjen azis. pont nálam a duplanyakú úgyis.

komolyra fordítva a szót, életem eddigi 3 dream theater koncertjéből (mégse vagyok olyan öreg), ez a setlist volt a legjobb, és ezt hellyel-közzel a koncertről is le lehet mondani, leszámítva a pengetős ügyemet johnnyval. kicsit furcsa volt az aréna, nagyjából 3/4 ház lehetett, plussz ugye az ülőjegyesek.

mondjuk az ilyen mélynövésűek, mint pl én, nem feltétlenül jártak jól az állóval, kivéve, hogy közelről meg lehetett szemlélni a zenekart, ez nálam john petruccinál kimerült, nem jutottam beljebb sajnos. ez persze köszönhető volt annak is, hogy az előzenekart, ami az előzetes híresztelések ellenére, nem a doors volt, hanem a cynic, azt a teraszon tölöttem ismerősökkel beszélgetve meg sört kortyolgatva.

amúgy a kezdés meglehetősen pontos volt, 21:00  előtt valamivel már kezdték is a koncertet, igaz a 20:45 és 21:00 között eltelt idő egy örökkévalóságnak tűnt.

eztán kezdÅ‘dött a show az in the presence of enemies pt. 1-nal (systematic chaos), amit szégyen-nem szégyen, nem ismerek. sajnos az elÅ‘zÅ‘ album nem volt a szívem csücske, így ha háromszor meghallgattam, akkor már sokat mondok, ez a szám meg valahogy teljesen kimaradt. majd ezután egy szebb darab a beyond this life (metropolis pt. 2. – scenes from a memory), ami kicsit olyan letépi az arcodat, máskülönben meg igazán lírai jellegű darab, kedvelem, s itt már sejtettem, hogy talán nem a szokványos “fáradtak vagyunk, nyomjunk valami pihentetÅ‘ bulit” jellegű setlistet kapunk ezúttal. ezután a sokmindenkit megosztó misunderstood (six degrees of inner turbulence), ami nekem az egyik kedvencem arról az albumról, egészen addig, míg az a céltalan gitáröldöklés el nem kezdÅ‘dik a végén, na az kurvára nem kéne bele, viszont ez a szám az ékes bizonyíték arra, hogy johnny valójában mégsem jézus. majd, hogy az új albumról is mutassanak valamit, a nightmare to remember-t (black clouds and silver linings) vették elÅ‘ elsÅ‘ként, nem a legjellegzetesebb darab, de viszonylag sokan várták ezt a számot, és nem is volt az rossz, csak én pl. a the count of tuscanyért a másik karomat is odaadtam volna, mert bár még akkor nem tudtam, de egy korábbi megállapodásunk értelmében az egyiket már elcseréltem a solitary shellre. a hollow years-t (falling into infinity) nagyjából a live at budokan óta szeretném egyszer élÅ‘ben hallani, amikor is mr. petrucci felfejlesztette arra a szintre egy elég hosszú és érzelmes szólóval, hogy élvezhetÅ‘ legyen azok számára is, akik nem annyira kedvelik ezt a számot, meg ezt az albumot úgy egyáltalán. ilyenek elég sokan vannak, én nem tartozom közéjük.

és itt érkeztünk el arra a pontra, amikor elkezdődött a koncert awake- spotja, ráadásul talána  3 legjobb számmal róla (legalábbis azok közül, amik kevmo nélkül is érvényesülnek). nem titok egyébként, hogy kevmo petruccival együtt a kedvenc dt tagom, annak ellenére, hogy kilépett (és nem pedig kirúgták.) nostehát caught in a web, erotomania és voices (awake) ebben a sorrendben, majd bekövetkezett fél karom elvesztése a solitary shell (six degrees of inner turbulence) formájában, ami a végén egy katartikus jambe fulladt, sajnos pont a színpad másik oldalán, így csak hallottam, majd megnézem a youtube-on. azért linkelem nektek pont ezt a dalt, mert tipikusan az a fajta dream nóta, ami általában olyanok számára is élvezhető, akik not-really-into-progressive-music, ha értitek, mire gondolok.

majd vissza az új albumhoz, a rite of passage (black clouds and silver linings) formájában. elnézést, hogy magamat linkelem, de tényleg olyan az a szám. kicsit unatkoztam, aztán egyszerűen muszáj volt kimennem wc-re, amikor is a fene majd megevett, mikor meghallottam, hogy pull me under (images and words). ha van ultimate dream theater sláger, na akkor ez az.

ezután rövid szünet, madj a kötelező ráadás, amit mindenki sejt, hogy metropolis pt.1. (images and words). kicsit reménykedtem benne, hogy ezúttal nem ez lesz, mert asszem talán pont 2005-ben volt, és nekem igazából sose tetszet, a lemezen se. de aztán szerencsére nem játszották végig, mert idén az a módi, hogy medley van a végén, így aztán még egy kis learning to live (images and words), majd végül a the crimson sunset az a change of seasonsból. ennek kapcsán ijesztegettem is milit, hogy lehetséges, hogy ez egyfajta búcsú, mert az egy pont olyan dalnak pont a legeslegvége, de elég rossz érzés, hogy pont én keltem magamban meg másokban a pánikot ezzel kapcsolatban, amikor egyébként semmi más erre utaló jel nincs, hogy esetleg ezek a srácok most itt abbahagynák.

éne nem hinném, hogy olyat kéne írnom, mint sokan mások, hogy “megöregedtek”, mert hát ki nem? meghogy fantáziátlanok, mert ha Å‘k azok, akkor vajon ki nem? meg az se igaz, hogy “mike portnoy elfáradt”, mert ugyanúgy tolta a show-t, ahogy _minden_egyes_koncerten_, amire eddig sikerült elmennem. az is csak ugyanennyire igaz, hogy petrucci viszi a hátán jelenleg a zenekart, mert igazából ezt ketten vállalták portnoyjal, és én nem érzem, hogy bármi változott volna, hacsak nem az, hogy ez kicsit inkább petrucci albuma, kicsit több a gitár, mint a többi hangszer (összesen ;)), és talán emiatt. de ennyi erÅ‘vel a train of thought portnoyé, az octavarium meg rudié, ha már szét kell osztani mindenképpen. persze nem kell.

én mosollyal a szám sarkában,és feltöltődve távoztam a koncertről, mégha pengető nélkül is ezúttal, és kívánom nekik (meg magamnak), hogy legalább 80 éves korukig tolják a szekeret (errefele is), én biztosan ott leszek a következő koncerten, meg a következőn, és mindegyiken.

fotók: passzio.hu ,  myspace.com