mielőtt elkezdeném, leszögezem, hogy meglehetős aggodalommal tölt el, hogy nem biztos, hogy le tudom úgy írni a történteket, ahogy éreztem, hogy le kéne írni amikor törént.

a ma délelőtti jegybeiratás után kimentem a kopaszi gátra városszociológiát tanulni, merthogy ott jobb lesz nekem, mint itthon a négy fal között. bringával voltam, így kigurultam az utolsó padig az árnyékban és ott letelepedtem. annak ellenére, hogy kedd dél körül járt az idő, bár nagy forgalom nem volt, de azért jöttek-mentek az emberek, viszont nem egy városliget, és én madárcsicsergések közepette szerettem volna magamba szívni a tudást.

ahogy teltek-múltak az órák, egyszercsak leült mellém két öregúr (80+, az abban az időszakban egyébként az enyémen kívül az egyetlen árnyékos padra az egész gáton), és beszélgetni kezdtek. eleinte nem zavart, mert amúgy is a kolis idők óta szokva vagyok a morajhoz, de egyre inkább azt vettem észre, hogy olvasom a jegyzetet, egyre lassabban, újra kell olvasnom a bekezdéseket, mert folyamatosan őket hallgatom.

amikor leültek a padra és beszélgetni kezdtek, az volt a benyomásom, hogy a telefonos munkámból adódóan oly gyakran tapasztalt, többre érdemes, bölcs, de tanulatlan (nem igaz), magányos és elhanyagolt öregemberekről van szó, és fontolgattam, hogy leköltözök a fűbe a kullancsok közé valami fa alá, aztán mégis maradtam.

miközben olvastam őket figyeltem, próbáltak beszélni történetekről, érdekességekről és közhelyekről, egyre inkább a halálról beszéltek. valahogy minden feldobott témájuk ide torkollott. a beszédesebb bácsi elmesélte (amit a barátja nyilván már százszor hallott), hogy 1993-ban arra gondolt, hogy vajon megéri-e a századfordulót, és most, hogy 8 évvel már túlélte, azt gondolja, hogy ez mennyire igazságtalan, mert a 10 évvel fiatalabb felesége már évek óta meghalt. és elmesélte azt a történetet, amikor a felesége először rosszul lett, és aztán még mennyiszer, és hogy végignézte, ahogy megszűnt embernek lenni, és ebbe bele is betegedett (infarktus), de mégis az jut eszébe mindig, amikor az utcán jár, hogy itt is együtt jártak, itt és itt ezt csinálták közösen.  tette mindezt olyan nyugalommal és elfogadással, amit idősektől is csak nagyon ritkán hallani.

megbeszélték, hogyan készülnek a halálra. abszolút racionális módon, és végtelen nyugalommal, sőt: humorral. szóbakerült a vallásosság (pontosabban a nem-vallásosság miatt), hogy mi jöhet utána. majdnem elnevettem magam, mikor a másik úr elmondta, hogy nem az egyedüllétet unja a legjobban, hanem a takarítást és a főzést. lényegében véve az egész beszélgetésre az tette fel a koronát, amikor a kevésbé beszédes úr invitálta a másikat egy kiállításra, ami a király utcában nyílt nemrég, az emberi testről. merthogy ő annak idején orvosi pályára készült, de végül ezt a körülmények nem tették lehetővé, elmondta, hogy a tájékoztatón olvasta, hogy csak erős idegzetűeknek ajánlott, de aztán nyugtázták, hogy azzal nincs gond. a király utcában emberi testek vannak kiállítva. halott emberi testek.