tegnap éjjel mikor abbahagytam a munkát, úgy lett volna kedvem írni egy nyígós szentimentális posztot. most már egyre kevésbé van.
történt ugyanis, hogy látástól vakulásig tanulom a matekot meg gyártom a beadandókat, erre tegnap tök feleslegesen vártam a konzulensemre úgy három órán át, majd hazajöttem és itthon folytattam amit egész nap csinálni kellett. úgy éjjel egy körül abbahagytuk a melót, majd egy kicsit összevesztünk, mert tényleg bunkó módon reagáltam valamire amire normálisan is lehetett volna.
de mégsem ezért bőgtem el magam lefekvés után, hanem mert hallottam ahogy ketyeg az óra.
hagymácskának azt hazudtam, hogy a suli miatt vagyok aktuálisan kiborulva, ami végülis igaz, de csak részben. az igazság az, hogy ezek miatt nem marad idő egy csomó sokkal fontosabb dologra, és ha ez csak időszakos lenne, ergo látnám a végét, akkor megérné, de így nem.
a helyzet az, hogy ennél sokkal több idő nem nagyon lesz a fontosabb dolgokra később sem. nyilván persze előfordul, hogy erősebb bennem ez az érzés. mikor feszült vagyok, mikor nem tudom ehét hétfőn, hogy mi lesz jövő csütörtökön, mikor eszembe jut, hogy mennyi mindent kéne csinálni még a mai napon, és mindeközben megpróbálnak leszoktatni az egyszerű, funkcionális elveimről, így ha dolgozom egy órát adott munkán, csak belebonyolódom, és további 3 óra ráfordítást igényel mire lerajzolom. elég szar érzés mikor az ember folyamatosan dolgozik, és ahelyett, hogy egyre kevesebb lenne, mindig csak egyre több lesz. egyedül az idő fogy.
hagymácska azzal nyugtatott, hogy ha nem lesz meg egy tárgy, akkor meglesz később, nem téma. csakhogy minden tolódik vele együtt. ha tolódik a suli, tolódik a munkavállalás és a többi. egy csomó idő és egy csomó pénz. persze erre rádöbbenhettem volna 19 éves koromban is, de jobb későn, mint soha.
rádöbbenhettem volna 17 éves koromban, hogy több időt kell az öcsémmel töltenem. néha komolyan azon veszem észre magam, hogy ülök a buszon és úgy gondolok rá, hogy most már véget érhetne ez a szivatós időszak és már igazán visszakaphatnám őt. aztán villámként nyilall belém a felismerés, hogy ez nem szivatás, és hogy soha sem fogom visszakapni.
aztán mikor eszembe jut, hogy a dédim feljött hozzám áprilisban, mikor eltörtem a lábamat meglátogatni. nem túl sokan mondhatják ezt el magukról, mondjuk nyilvánvaló volt, hogy meg fogok gyógyulni. és amikor ő beteg lett júliusban és nyilvánvaló volt, hogy nem fog meggyógyulni , akkor én nyaralni voltam, és nem látogattam meg őt, utoljára.
mikor tudom, hogy több időt kéne a nagymamáimmal töltenem, és mindig csak halasztódik, hogy majd megyek, majd megyünk. és persze a saját lustaságomból nem megyek. eljön az idő, mikor nem lesz majd.
aztán legutóbb mikor otthon voltam, és egyszerűen néha nem megy, nem tudok beszélni a szüleimmel, pedig tudom, hogy igénylik és szükségük van rám. anyukám becsomagolta nekem a kaját, aztán kikísért a kapuhoz és egy darabig nézett utánam, aztán hallottam, hogy becsukódik a kapu. és azt rossz volt hallani azzal a tudattal, hogy megint nem történt semmi és megint rajtam múlott.
aztán persze hagymácska, aki nappal dolgozik, aztán tanul a szigorlatára, miközben én egy szobában ülök vele és csinálom, amit “kell”, majd az összes feszültségem kiütközik a hozzá intézett beszólásaimban, és akkor ezzel zárom a napot, ahelyett, hogy este hétkor letenném a lantot, vacsorát főznék neki és megmosnám a hátát.
aztán itt vannak a barátok, de lassan már csak papíron. balázst szeptemberben láttam utoljára, szkatit lassan egy hónapja. azok a barátaim, akik a legközelebb állnak hozzám, akikkel korábban minden nap, de legalábbis minden héten beszéltem, nevettem, problémamegoldottam, kocsmában ültem. és akkor is, ha nem csak rajtam múlik, rajtam is múlik.
mi lehet fontosabb őnáluk, ami elveszi tőlük az időt? ha tőlük eltávolodom, akkor mi értelme van bármi mást csinálni azért, hogy “később könnyebb legyen”? mit ér később az idő, ha nincs kivel eltölteni és mit ér a pénz, ha nincs kire elkölteni?
jó lenne már megtanulnom végre, hogy a fontossági sorrendet tartani kell, az időt pedig nem elbaszni. például ilyen posztok írásával és közben bőgéssel.
