lábtörésemből kifolyólag tegnap este jobb program (sörivás) híján megnéztük a dalfesztivált… vesztünkre 🙂
najó igazából jókat röhögtünk néhány produkción. amit a csütörtöki selejtezőről írt titkos, az nagyrészt igaznak bizonyult, különös tekintettel a buzikra. majdem minden produkcióban volt legalább egy buzi. volt olyan, ahol mindenki buzi volt, vagy jellemző volt még például az oroszoknál a tatura hajazó biszexualitás, illetve a szerbeknél a fiúnak öltöztetett énekesnő nőknek öltöztetett parókás nőkkel körülvéve.
nekem a magdival nem volt semmi bajom, szerintem rendben volt ahogy énekelt, mást meg nemnagyon lehetett elcseszni, mert ahogy láttam félplaybackben nyomta mindenki, bár kérdés, hogy akkor miért kellett olyan zenészeket odacipelni, mint a madi… nehéz ügy.
kezdeném akkor a fikával:
a svédek amit műveltek az a svéd zene megcsúfolása, felkoncolása és tetemének európán való körbehurcolása volt. svédországban, ahol minden négyzetméterre jut 2 kurvajó zenekar, képesek kiállítani egy ilyet európa elé a színpadra. borzalmas volt. a legnagyobb baj az, hogy a vizuális élmény annyira sokkolt, hogy a zenére egyáltalán nem is emlékszem.
a második legsokkolóbb produkció az ukránoké volt, akik egyébként majdnem meg is nyerték a versenyt. (amúgy nálam ők vitték volna a prímet, ha az előzó performansznál nem a svédekről van szó.) az előzővel ellentétben itt maga az összkép volt sokkoló. a zene is és a színpadkép is annyira szar volt, hogy az már jó. de nem is viccesnek mondanám, hogy teletubi külsejű idősödő néni hülye mozdulatokat tesz a színpadon ukrán létére, miközben németül számol (a dalszöveget valami ein zwei polizei szintű katyvasz jelentette), hanem inkább szörnyen bizarr volt az egész. mindenesetre jobban örültem volna ha ők nyernek és nem a szerb kövér kisfiú.
további sokkhatás ért a rögtön a svédek után következő franciák esetében. az ő zenéjük a kopasz macskás buzi vinnyogásától eltekintve egészen emészthető volt, csakhát a magenta-fekete színű egyenöltözet, illetve a buzis kiállás, ráadásul ca. 40 éves átlagéletkorral, nos az mondhatni, valami egészen furcsa.
némileg elképedtem még bulgária produkcióján, ez volt a dobolós-sikítós csaj. az egy dolog, hogy sikításától falramásztam, de egyébként a zenében is zéró értelmet találtam, akárcsak grúzia esetében (a nő neve szopó). az ez a csaj viszont legalább nem dobolt, csak sikított. a moldávoktól vártam még jó dalt, akik két éve a doboló nagymamával megnevettettek, de idén belőlük is csak egy sipákoló lány fért ki, akinek a nadrágja is meglehetősen alacsonyan volt begombolva. az átlagbuzi egy fiú- sok táncoslány végeláthatatlan sorára most nem térnék ki a szánalmassági versenyben, hanem inkább az angolokra, ahol két sztyuárdesz és két pilóta adott elő egy olyan divatjamúlt, borzalmasan kommersz, undorítóan idegesítő dalt, melyre ezután valakitől még maxpontot is kapott, hogy komolyan úgy gondolom, az eurovíziós dalfesztivál nem csak a szent svéd metál, hanem az összes könnyűzenei ágazat kínhalálát jelentené, ha lenne jelentősége, de szerencsére nincs.
olyan előadó sajnos nemigen volt, akire azt mondanám, hogy tetszett -mint például két éve a moldávok esetében -, de leginkább az íreknek, a finneknek, a németeknek, a litvánoknak és meghökkenésem ellenére az ukránoknak adtam volna pontot, nameg mint említettem, A magdi is szerintem egészen rendben volt. ennek ellenére sajnos azt kell mondanom, semmi olyat nem láttam, amit eddig ne láttam volna máshol többször is, a buziság meg a transzvesztitaság pedig sajnos azon kívül, hogy feltűnő, egyáltalán nem számít eredetinek és különösebb előnyt sem jelent talán.
mindenesetre ebben a közegben elég nehezen tudtam volna kevésbé populáris személyt és zenét elképzelni, mint A magdi, vagy bármelyik másik megasztáros, annak ellenére, hogy a meghívott vendég az apocalytica volt (finnek ugyebár), némi látvánnyal felturbózva. a közönség felett hintázó kislányt elnézve tériszonyom is lett hirtelen, mindenesetre jövőre áttehetnék a műsort modjuk vasárnap vagy kedd estére, különben valószínűleg nem fogom megnézni, hacsak nem lesz akkor is eltörve a lábam…

bloggásnyi időm sincs. asse tudom mikor jöttem ki a koliból utoljára. csak kapkodom a fejem.
reggel elaludtam mint mindig, elszámoltam a lépcsőn lefele jövő sebességemet, eltévedtem az andrássy úton, mint mindig, így sikerült totál lemaradnom mindenről.
délután olyan melót kaptam, ami fél óra alatt ekészült, s emiatt az az illúzió telepedett rám, hogy a világon semmi dolgom nincs, így aztán megnéztem két ház részt. aztán most megin az van, hogy egész éjjel melózni kéne, de nem. emiatt szoknak vissza az emberek a cigarettára egy hónap nélkülözés után…

az azért eléggé kellemetlen volt, mikor sétéltam itt a király utcában, s egyszercsak mindkét oldalról beelőzött egy-egy hetvenéves…

álmomban énekeltük, hogy ‘hajrá tatabánya‘
és nem azt, hogy befolyt a gipszembe a víz, márpedig így történt.

abszurd, de nem álom, hogy végre rávettem magam, hogy kimenjek mosogatni, és már visszafele indultam volna, átlagsebességem gyök kettő.
és mikor épp nem figyeltem a lábam elé és felnéztem, megláttam az expasimat itt a kolifolyosón, akivel 2 éve jártam 3 hétig, és 10 centivel jöttem mellette és nem ismert meg. vagy csak nem akart. a sanyi.

sokadik térdkattanás utáni felébredés, majd visszaalvás terméke ez a klasszikus, amikor is:
Zorával és Morcossal dream theater koncerten voltunk, ami annak ellenére, hogy mindig a pecsa szabadtéren van, most valamiért a csarnokban rendezték meg, ahol is 3 méter magasan volt a színpad. az előzenekar koncertje előtt james labrie haknizott egyedül, s meglepő módon beszélt magyarul. néhány ismerős arccal magyarok által írt angol szövegű hősmetál dalokat énekeltek, mire ő megjegyezte, hogy ‘ha szegény anyám ezt látná…’
ekkor jött el az a pont, mikor megkérdeztem Morcostól, hogy merre van a büfé, amit nem találtam meg, viszont találtam egy nekem címzett, plakátméretű, kék színű nyomtatványt, melyen színes betűkkel olyasmi állt, hogy teljes nevem-nek, aki blablabla (nem emlékszem) megúszta a 4500 5900 8900 Ft-os belépő megfizetését. így áthúzkodva, bizony. így volt rajta.
és akkor nyilallt a fejembe, hogy basszus tényleg elfelejtettem belépőt venni, mert korán jöttem, satöbbi, de akkor már késő volt, mert mindent elözönlöttek a jegyellenőrök, és az egyik elkapott és meghúzta a hajam. és akkor kérdeztem, hogy hol lehet jegyet venni, és megmutatta.
aztán rájöttem, hogy nincs nálam annyi pénz, és akkor atm, ahol kétszer elbasztam a pin kódomat, meg egy csomót húztam az időt, emiatt mögöttem már marha sokan álltak. és végül 5 rugó helyett 200 forintot adott ki az a szar – kéccázat bazmeg-, és újra be kellett állnom a sor a végére.
na és akkor felébredtem.

eléggé drága lehet a bérlet, mert tegnap este visszajöttem a koliba, s épp készült belőle úgy 15 darab.

hát a viszgaidőszak, az szopás.

és most nem áll szóba velem, az, aki a legfontosabb nekem mostanság….

megkaptam ma a new style gipszet, találtam is rá negyvenötös cipőt itthon, ezért most jobbról nézve úgy festek, mint egy deszkás kizsgyerek.
az van, hogy egy hétig nemnagyon kellene terhelni, de engedélyt kértem, és kaptam,
így holnap már mehetek pestre,
avagy még ma este.
titkon remélem, hogy így nem maradok péntekig pasitlan talán.
a legjobb hír mégis az, hogy a papírom szerint midösszesen csakcsupán két hétig lesz ez a fícsör rajtam, majd szaladgálhatok önfeledten május 21-étől, s így nem maradok le a kedvenc zenekarom júniusi koncertjéről. rocknroll. háhá.