az egyetemen eljutottam odáig, hogy úgy tudom magamra haragítani az embereket, hogy nem szándékosan, ám bármennyire is ágálok ezellen, eddig ezek bizonyulnak a legtartósabbnak. hosszú kínos beszélgetések, bocsánatkérések sorozata, minden olyan amit nem szívesen teszek, de megteszem, hiszen többnyire nem jelentéktelen személyekről van szó. de sajnos így felnőttkorára az ember nemcsak közönyössé és üressé válik, hanem gyakran elfelejt megbocsátani is, nem is tudom melyikkel lehet nagyobb sebeket ejteni a másikon. álltam már mindkét oldalon, tehát azt hiszem kimondhatom: a nem megbocsátás se nem kényelmes, se nem egyszerű megoldás. egyszerűen talán nem is megoldás.