a mai nap csúcspontjáról annyit, hogy harmadszorra sikerült jó helyen leszállni a metróról, bejárva így a nyugati-lehel-ferenc körút-kálvin tér négyszöget, valamiben kurván elmerültem, de úgy tűnik, rögtön el is felejtettem.
tekintve, hogy ma éjjel dolgozom, s onnan egyenest megyek forgalmat számlálni jópénzért, lehet holnap nem találok oda a tandembe. már ha megyek. ezért ha fél nyolcig nem érnék ki, bármire lehet gondolni.

***

élek még. tom ez senkit se érdekel.
vettem sört, de nem bírtam meginni, szal hát nemtom…

menjek? ne menjek?

a mai napon elkéstem, ezért természetesen tartottak órát, de jövő héten már előrejelzetten nem fognak, mert akkor nyilván már vasárnap feljönnék koliba és beérnék időbe.
ellenben holnap dolgozom, s ennek nem örülök különösebben, ezenkívül szar kedvem van némileg még mindig.

nyilván persze mindenki tudta, hogy így lesz, hiszen ez egy hosszú folyamat, és előbb-utóbb mindenki belátja, hogy véget ér, s a vég ezesetben gyakran nem is az a fajta tragédia, sokkal inkább megváltás a fájdalomtól. mégis olyan hirtelen és váratlanul következik be, hogy az ember csak levegő után kapkod, hogy hejhó, néhány éve te meg én a kutyával a hegyen makkegészségesen, és emlékszem, akkor még nem dohányoztam, tehát jónéhány éve már, de… az ilyesmire nem lehet felkészülni. barátként nem. tesvérként sem.
szabadkozhatnék, hogy ugyan már egy hónapja történt, és én csak ma tudtam meg, s ennek mik az okai, de nem teszem. a helyzet az, hogy gyakran nem figyelek eléggé.
nem tudom, ilyenkor mit lehet, s hogy egyáltalán kell-e valamit mondani, én csak annyit mondanék végszóként, hogy a szó legszebb értelmében véve emlékszem rád.

punnyadt szarfaszú vasárnap.
dögöljek meg.

Az úgy volt, hogy tegnap másodszor is voltam párkányban, s be is basztunk balázzsal faszán, és köszi, meg leót is, aki a tányérból néz majd ezután, meg a bort és hogy ma nem fáj a fejem, és a sört,

és

ma uborkasaláta csinálás közben megtudtam valamit, amit már rég tudnom kéne, de így is épp elég faszán elbaszta a kedvem. sajnálom.