nyilván persze mindenki tudta, hogy így lesz, hiszen ez egy hosszú folyamat, és előbb-utóbb mindenki belátja, hogy véget ér, s a vég ezesetben gyakran nem is az a fajta tragédia, sokkal inkább megváltás a fájdalomtól. mégis olyan hirtelen és váratlanul következik be, hogy az ember csak levegő után kapkod, hogy hejhó, néhány éve te meg én a kutyával a hegyen makkegészségesen, és emlékszem, akkor még nem dohányoztam, tehát jónéhány éve már, de… az ilyesmire nem lehet felkészülni. barátként nem. tesvérként sem.
szabadkozhatnék, hogy ugyan már egy hónapja történt, és én csak ma tudtam meg, s ennek mik az okai, de nem teszem. a helyzet az, hogy gyakran nem figyelek eléggé.
nem tudom, ilyenkor mit lehet, s hogy egyáltalán kell-e valamit mondani, én csak annyit mondanék végszóként, hogy a szó legszebb értelmében véve emlékszem rád.