ma reggel éreztem valami olyasmit először, hogy valakit olyan helyre kívánnék, ahova normál esetben senkit, ráadásul elég volt meglátni, nem is kellett, hogy megszólítson. pedig esetemben elég ritka, hogy ellenszenvet, legfőképp tartós ellenszenvet érzek valaki iránt, de… lakik az utcánkban egy bácsi, aki, mióta meghalt a felesége, abban éli ki magát, hogy kötözködik. egyszerűen lehetetlen elkerülni, mert minden buszon ott van, amelyikkel utazom, nem is értem hogy csinálja…
ma reggel baktatok a buszmegállóba 20 kilós utazótáskával, már messziről látom, hogy kipécézett magának, ezért rá se néztem. (közben áldottam az eget, hogy megin elbasztam a discmanem.)
– hova cipelsz ekkora táskát? – kérdi
– suliba kell pár cuccot felvinnem – válaszolok (nembazmeg hobbiból cipelgetem magammal :///)
– mi van benne? könyvek? – így ő
– makett – mondom neki
– hátmég a miniszternek sem kell ennyi könyv. – jött a válasz.
Csak azt nem tudom, miafaszér kell minden szarságba belekötni. el se tudom képzelni, mit szólt volna, ha neadjisten rágyújtok a buszmegállóban (húszévesen, bazmeg). ez bazmeg minden lépésemet figyeli. múltkor pl. lehuligánozta egyik haveromat, akivel szóba mertem állni a buszon, amikor ő ott volt.
tom, kívülről semmiségnek tűnik az egész, de bazmeg hosszútávon rohadtul idegesítő. szinte hallom ahogy a hasonszőrűekkel csámcsog a hátam mögött…. undorító.