Elnézést kérek a késésért, dehát ha eccer nincs kedv, akkor nincs mit tenni.
Főleg ha képfeltöltési problémák is jelentkeznek mindemellé.
Szóval az idei, valószínűsíthetően utólsó indián-nyaralásom, mely albérletfizetéssel (jól) kezdődött igen kellemesen telt. Első ízben elvonatoztam nyugatra, ahonnan autóval folytattam az utamat. Ugye milyen érdekesen hangzik, nos a nyaralkás eme szellemben telt 6 napjából háromon, mikor is, a szokásos semmit csináltam nagyrészt, illetve annál egy kicsit többet aludtam. Csatangoltam a “városban”, virágokat fényképeztem, majdan útnak indultam egy különálló városrészbe, melyet Pusztasomorjának neveznek. Itt időm nagy részét kikapcsolódásként semmittevéssel töltöttem, illetve beprotezyáltak tanuló méhésznek, ahol is azt a mesterséget tanultam, hogy a mesterséges méhviasz hatszögletű sejtjeinek fedelét célszerszámmal hogyan kell eltávolítani. Ez ahhoz képest, hogy bonyolult, és igen nagy odafigyelést igénylő feladat volt számomra,könnyen és gyorsan elsajátítottam attól eltekintve, hogy szerintem a keresztmamáék azóta is ha arrajárnak beleragadnak a méztócsába, amit véletlenül odacsöpögtettem nem szándékosan. Miután tejjel-mézzel folyó kánaánná változatattam a lakást, nem fogjátok elhinni… felfedeztem. Méghozzá ezt. Az, hogy nagy jövő elé tekintő pánk-rokk banda (nem pánk!!), azt a dalcímekből is jól leszűrhetjük (nameg azt, hogy rokon :D), mutatom: “Többre szomjazom”, “Az utca művészete”, “??tszéli kocsma”, etc… Ezenel családi vonásként bevezettem a sörcentrikusság fogalmát, melyet másnap este alá is támasztottunk hőn szeretett unokabátyámmal.
Történt ugyanis, hogy hát születésnapot ünnepeltünk, és én nagyon el voltam ám kenődve, hogy unatkozva maradok. Imi ezen úgy segített vala, hogy átjött hozzám kocsmába indulási célzattal, melyet túltaljesítettünk. Ugyanis mikor már éppen kezdtük jól érezni magunkat és elkezdtünk volna inni, bezárt a kocsma. Nem maradt más, hát meg kellett inni a mama Sangriáját. Az egyedüli dolog, aminek másnap örülni tudtam, az az hogy ezt megörökítettem, ugyanis pénteken semmire sem emlékeztem. A képeket végigfutva azonban azon tűnődtem, hogy mégis jobb lett volna tán a feledés homályába veszni hagyni ama ominózus estét. Nem így történt.
Álljon hát itt a hogyan szeressük a Sangriát testamentuma. Namostan a Sangria egy barátkozós ital. Ennek, meg az előtte levő kábé 6 sörnek és 3-4 kis unicumnak köszönhetően mi is elkezdtünk barátkozni…: kisállatokkal, majdan látván az ő barátságos közeledésüket szintén, ittunk velük: Sangriát. Megölelgettük őket jól , megmutattuk nekik merre van észak, majd elbújtunk mögéjük.
És hogy az öröm teljes legyen, a végén békésen virágot szedtünk mindezek mellé. Kurva szar volt másnap reggel felébredni, lényeg, hogy az utánalevő két nap kárpótolt mindenért, melynek összetevői sajnos nem publikusak. (a Sangriáér is kapni fogok :D)