idegesítően racionalista
2013. March 20. @ 9:50 pm

mintha átfordult volna a túlzott tolerancia/szeretetéhség/érzelmesség bennem 180 fokban és mostanában tényleg aggasztóan földhözragadt vagyok.

de az egész évekkel korábban kezdÅ‘dött, amikor egyszercsak elfelejtettem, hogy kell bÅ‘gni. aztán az egyedüllét meg az alkalmazkodás igényének hiánya meghozta a gyümölcsét. kíváncsi vagyok, hogy faszom nÅ‘ lassan, kÅ‘ lesz a szívem helyén, esetleg remetének vonulok, vagy mi lesz ebbÅ‘l…

mikor hazajövök, rendszerint már a lépcsőfordulóban reménykedem, hogy setétség van nálunk, és senki sincs itthon. attól függetlenül, hogy ez teljesül-e, magamra baszom a szobaajtót. mikor el se megyek itthonról, akkor inkább ki sem nyitom.

van egy csaj a céges buszon, aki minden reggel mellém ül, és beszélgetni kell vele. néha egészen elsodor a vonalvezetés, ami elég meglepő, főleg egy kvázi idegennél mostanában, de máskor meg tök furcsa az egész, beáll a kínos csend, vagy ami még rosszabb: kellemetlen témákról kérdez, amit egyrészt nem szívesen osztok meg vele, a busz közönségével meg pláne nem. volt már, hogy pofánröhögött, amikor az egyik munkatárs-haveromról kérdezett egy nyilvánvalót, és direkt bután néztem rá, hogy ezt most hogy. minden reggelem azzal kezdem, hogy imádkozom, hogy ne azzal a busszal jöjjön/valaki más hamarabb üljön mellém. még a korábbi busszal menésen is elgondolkoztam ennek érdekében, pedig akkor aztán tényleg kurva korán kéne kelni.

barátok jönnek-mennek. egy ideje van fix 5 ember az életemben, akikkel bármikor, bármilyen körülmények között, a többiek meg inkább idegesítenek, mint nem. van néhány régi-régi barát, aki hanyagol, de nem különösebben zaklat fel ez sem, sőt megmagyarázom magamnak, hogy jobb ez így nekem. az emberek az utcán is idegesítenek. főleg este.

a fiúk is jönnek-mennek. volt köztük olyan, akit szerettem, meg olyan, aki lehet, hogy szeretett volna, de ha a legkisebb problémát észreveszem, az lavinát indít el és taszítódni kezdek egyik napról a másikra. lila köd nincs sose. így aztán mindet kirakom hamar. általában nem mondom meg az okot sem, csak továbblépek, ami meglepően könnyű. a férfiak amúgy is felbasznak mostanában, mert az összes olyasmire vágyik kezdetben, ami aztán rendszerint konfliktushoz vezet később, azt meg kurvára nem tudja értékelni egyik sem, hogy valaki nem akarja a fasságait rájuk erőltetni, a dolgaikat számonkérni, stb. vagy biztos rossz férfiakkal találkozom mostanában. tőlük ráadásul a kritikát sem nagyon viselem el, főleg ha rájövök, hogy önkritikájuk egyáltalán nincs.

nem is hiányzik senki (értsd: tényleg senki), és inkább nyűg egy beszélgetést fenntartani, mint élvezetes. nem is nagyon érdekel az egész, mert vagy semmit sem mondanak, vagy panaszkodnak, annál meg a csend is jobb. az a durva, hogy akiket nagyon szeretek, azok sem igazán kötnek le, csak hallgatom, közben tök máshol járok fejben, és várom, mikor szabadulok végre.

anyám nemrég közölte, hogy lelopták öcsém sírjáról a bronz virágtartót, és miféle szívtelen ember képes ilyesmire, mire gépies hangon közöltem, hogy forduljanak a temető kezelőjéhez, hátha fizetnek kártérítést, arra ne is számítsanak, hogy meglesz, és legközelebb kőből csináltassanak ilyesmit.

by dzsilla | ide: life | 6 komment »
6 komment
6 komment

Nem baj, azért csíplek. 🙂

phnb | 2013. 03. 21. @ 7:13 am

én is téged <3

dzsilla | 2013. 03. 21. @ 8:46 am

Ez kemény és őszinte volt, tetszett.

Isten hozott a felnőttkorban.

Igor | 2013. 03. 21. @ 10:15 am

visszamennék.

dzsilla | 2013. 03. 21. @ 10:19 am

:*
<3

Lacus_1983 | 2013. 03. 27. @ 2:07 pm

[igedesít hah!]

pas | 2013. 04. 02. @ 8:13 am


Kommentelj!
(kell)
(kell)